Egy éppen majdnem szétesett, de még valahogy üzemképes – Inshallah – Nissan mikrobuszban, a hiányzó ablak mellett, a hátsó ülésen ülve érkeztem meg az iskola udvarára. A tenyérnyi focipályán a kapu mögött egy göndör hajú fickó lépdelt, kimérten, méltósággal és egy skót dudát fújt. A focipálya túloldali partvonala már egy fóliasátor volt, Tony, a skót a szögletzászló helyénél éles kanyart vett és befordult. A dudája véget vetett a meccsnek, szó szerint lefújta azt, és a srácok elindultak az iskola fedett teraszára, ahol percek múlva kezdődik a bemutató. A tervek szerint lesz hiphop meg karaoke. Vagy húsz gyerek jött csak, el hiszen péntek van, ami szabadnap itt és különben is a transzport a legproblematikusabb pontja az iskolába járásnak.

Ez itt Minjara külső, a mezőgazdasági területek közepe, körben búzaföldek, meg fóliasátrak. Meg egy dűlővel arrébb egy menekült tábor. Félhivatalos. Mert Libanonban minden olyan majdnem hivatalos, de nem egészen az.

A Szíriából érkező menekülteket a kormány a jó körülményekkel nem ösztönzi arra, hogy még nagyobb számban érkezzenek, így a négy és fél milliós Libanonban van majdnem másfél millió háborús menekült. A táborokat, ahol a szíriaiak nagyobb része él, ehhez képes érdemes elképzelni. Itt Akkar tartományban az ország legészakibb részén, néhány kilométerre a szíriai határtól a szétszórt, nem túlságosan nagy táborokban a körülmények csak néhány a szürke zónában mozgó humanitárius szervezetnek köszönhetően alkalmasak, éppen hogy, az emberi életre. A Minjarai iskola, ahol Tony skót dudájával éppen egybe tereli a gyerekeket az előadásra, tizennyolc ilyen környékbeli táborból fogad gyerekeket. A transzport ezért lenne fontos. Mert a menekülteknek arra pénzük nincs, ha pedig nincs, akkor nem megy a gyerek iskolába. Persze az iskola maga sem része a hivatalos libanoni oktatási rendszernek, de megtűrik. A cél az lenne, hogy akik ide járnak, azokat felkészítsék, hogy két három év alatt, át tudjanak iratkozni a libanoni rendszerbe, ami alapjaiban, és részben az oktatás nyelvében is más mint a szíriai. Szóval ez az iskola itt, nem adhat ki hivatalos papírt, ám még fontos intézmény.

Mindjárt kezdődik az az előadás. A terasz szélén egy padra ülök. Egy szemüveges férfi ül le mellém, aki kap az alkalmon és elkezd tanítani arabul. Abu Iyad is menekült de itt tanít az iskolában. Azt csinálja, amit otthon. A színpad mögött egy élénk színekkel festett kép takarja be az egész hátsó falat. Abu Iyad magyaráz a képre mutogatva. Az ő faluja is ilyen. Van folyó, meg híd, meg a folyó partján házak. Kuszair. Így hívják Abu Iyad faluját. Három éve jött el onnan és azóta él Minjárában.

Két mutatóujját egymás mellé teszi - „Kuszair, Minjara”, mondja. Már, hogy közel van a két hely egymáshoz. Aztán csak hallgatunk. Nézzük a falon a falu házait, meg a folyót a híddal. Az előadás a végéhez közeledik. Aki akart már karaokézhatott is. Aztán a srácok Baseent követelik, hangosan tapsolva. Bassen, aki az Aleppoi Egyetem helyett itt ebben a falemezekből összetákolt iskolában tanít próbál ellenállni. Aztán feladja.

„I faced it all and I stood it tall, I did it my way...”. Sinatrát tol Baseen és hirtelen minden a helyre kerül. Ott padon ülve, csendben, mellettem Abu Iyad, eljő a megvilágosodás – nem más ez, egy szürreális látomás.

Mire vége az előadásnak befut Friedrich a Peace and Reconciliation for Syria vezetője is. A harmincnyolc éves német, az Európai Bizottságnak dolgozott Buzek kabinetjének volt tagja, aztán néhány éve összerámolta ezt a kis humanitárius szerveztet és itt él Libanonban. Küzd az elemekkel de még mindig történt valami, ami megmentette őt ;s szervezetét is az elsüllyedéstől. Friderichnek tetszik ez a szürke zóna. Már amikor megemlítem, neki, hogy tulajdonképpen ők is ott működnek itt Libanonban.

„Oh, ez abszolút így van, nyugodtan le is írhatod”, mondja. A szervezetének a központja fenn a Minjara melletti hegyen egy maronita keresztény faluban, Bkarzlában van. Ez azon kevés keresztény települések egyike Libanonban, amelynek területén szíriai menekültek is élnek. A falu szélén sátrakban. Bkarzlát a polgárháborúban egyszer érte támadás a szomszédos szunnita faluból érkeztek fegyveresek. Aztán a falu egyik vezetője leszerződtetett egy palesztin milíciát, akik éveken át itt éltek. Ők voltak a bkrazlai védelmi erők.

Szombat reggel korán kelünk. A Kadisa völgybe szervezett békemenetre megyünk. A menetet a német húsvéti békemenetekről koppintotta Friderich és tavaly szervezte az elsőt. Vagy hatvanan gyűlünk össze az indulásra. Drámai a táj. A völgyet, ami inkább egy kanyon, minkét oldalán több száz méter magas majdnem függőleges sziklafalak határolják. Egy meredek ösvényen ereszkedünk le, hogy elérjük a sziklafalba vájt utat. Végig azt mondogatom magamnak, „Itt nem hibázhatsz!”

A Kadisa völgy a libanoni maronita kolostorok völgye. Ide menekültek a maronita vallás követői a tizennegyedik században Szíriából. Itt ezen a még most is nehezen megközelíthető, eldugott helyen építették fel kolostoraikat.

Egy darabig a skót dudás sráccal gyaloglok. Tony Collins, a skót függetlenségi referendum bukása felett érzett depresszióba hajló mély szomrúságát jött kiheverni Libanonba, aztán itt ragadt. Négy hónapot egy palesztin menekült táborban élt, most pedig Friderich szervezetének dolgozik az iskolában. Lábunk elé nézve óvatoskodunk az ösvényen. Közben kiderül, lehet rendelni.

„Szóval ha eljátszanád, a Skócia te bátort...”

„Bármikor”. Keres egy sziklát, feláll a tetejére és rázendít. Én meg csak állok ott. Nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor feladtam, megbékéltem azzal, hogy ez az egész ott marad az én szürke zónámban is valahol a valóság és a látomás határán billegve. Tony fújja és közben mennek el mellettünk a hidzsabos, kuffijás, szíriaiak.

Aztán Baseen keveredik mellém, egy kissárccal, meg az apjával. A kisfiú nem megy a többi gyerekkel. Egyáltalán nem megy tíz méternél messzebb az apjától. Aztán Baseen meséli el a történetüket. Kuszáj négy éves. Abdul Aziz pedig nem az apja. Homszban egy bombatámadás után Abdul Aziz találta meg Kuszájt, aki eszméletlen volt és vérzett. Azt hitte halott. Aztán kiderült, hogy csak megsebesült. Kuszál túlélte a dolgot, ám Abdul Aziz hiába kereste Kuszáj szüleit, nem találta őket. Így nem volt mit tenni örökbe fogadta. Persze papírok nincsenek róla, hiszen hatóság sincs, amely ilyen papírokat ki tudna állítani. Csak a ragaszkodás van. Kuszáj nem beszél mással csak Abdul Azizzal. Vele megy mindenhova, létszik vele érzi magát biztonságban. A pihenőknél mellé ül, hóna alá bújik. Papírok nincsenek, csak ez, a feltétel nélküli szeretet.

A nap végén Friedrichel és egy Azarral indulunk vissza Minjarába. Azar egy kicsit problémás. Lejárt a tartózkodási engedélye, így gondosan kell megtervezni az a hazafelé vezető utat. Nem mindegy, hogy arra megyünk, ahol két vagy három ellenőrző pont van. A három az pont egyel több esély a problémára. Ha egy ilyen a libanoni hadsereg által felállított ellenőrzőpontnál elkapnak egy menekültet, akinek nincs rendben a papírja, akkor néhány napig sorozatban következnek a kellemetlen események. Hetvenkét órára őrizetbe veszik. Ami már önmagában nem nagy élmény. Aztán jön a apyr munka, aminek végén a lebukott illegális menekült kap egy papirt, amivel el kell hagynia az országot. És innentől rábízzák a dolgot, merthogy hatósági deportálás, vissza Szíriába csak ritkán van. Szóval a szabadon engedet menekült mehet és természetesen, nem a Szíriába való hazatérést fogja választani. Azart még nem kapták el egyszer sem és most azon megy a tanakodás, hogy hogyan maradhatna ez így. Mire Tripoli keleti külvárosában belefutunk az első ellenőrző pontba kiderül, hogy az a lejárt tartózkodási engedély sincs Azarnál. Valami étterembe kellene menni érte. Ekkor már csak úgy húsz méterre lehet a katona, aki eldönti, hogy megnézi-e a papírjainkat vagy mehetünk tovább. Friedrich nem szarozik. Egy éles jobbossal, behajt egy féli eltorlaszolt utcába, ami persze egyirányú és mi a rossz oldalról futunk bele. Nem merek hátranézni. Abszolut nem gyanús, amit csinálunk, de legalább gyorsan eltűnünk a szűk utcában, ahol éppen nem jön szembe semmi. Sötét mellékutcákon hajtunk keresztül.

„Figylej Friedrich, ez nem az a környék, ahol reggel megálltunk?”

„De, de . Így emlékszel?”

Reggel, útban a Kadisa völgy felé jött valami hívás, ami miatt Friderich leparkolt az út mellé. Ez éppen ötven méterrel az után történt, hogy a mellette ülő szíriai kollégával éppen azt rögzítették, hogy az ott bizony egy Daesh zászló egy kerítésre felaggatva. Akkor vagy öt percet álltunk az út mellett, én a hátsó ülésen középre beragadva, teljesen esélytelenül a gyors kiugrása. Most meg itt egy balra egy jobbra, az utcák egyre szűkebbek, sötét van, közvilágítás meg ritka. Nem szólok. Magamban drukkolok Azarnak, hogy találja már meg azt a kurva éttermet. Amiről persze kiderül, hogy egy olyan shisha teázó, ahol azt a hublabublás vízipipát is kihozzák a tea mellé. Mire megszerezzük a lejárt papírokat én feladom. Csak az ülésbe süllyedve nézek mereven előre és már nem érdekel a Daesh, meg a Szíria út, amin éppen áthajtunk, ami elválasztja egymástól Tripoli keményvonalas síta és alavita negyedeit, a Dzsabl El-Mozent és a Bab El-Tabanét. Persze áramszünet van és csak az autók reflektorai világítják meg a házakat. És már csak legyintek, amikor Friderich felajánlja, hogy ha akarom két sarokkal arrább van a Dzsabat Al-Nuszra értsd Al Kaida toborzóirodája, és ha akarom, akkor arra fordul. Kis kitérő. Meg ilyenkor zárva is van. De hál Istennek elvéti a utcát és már nem fordulunk vissza, hagyjuk az egészet a fenébe. Aztán hazafelé az alternatív úton megyünk, ami Hisszán, ezen az alavita kisvároson keresztül vezet, úgy két, nem másfél kilométerre a határátkelőtől – ez a vita nem dőlt el Friedrich és Azar között. Ez az út vezet Homszba. És Hissza az a hely ahol Basar Al-Asszad és Hasszán Naszrallah gigantikus képe egymás mellett ott van az út mellett egy épület homlokzatára húzva. És nekem azt látni kell.

Mire felérünk a faluba már csak egy kocsma van nyitva. Éppen elkapom az El Calssico végét. A hosszabbítás utolsó másodperceit a vagy ötven a Reálnak szurkoló libanonival nézem meg. Öröm van, van meg kiabálás. Mire lefújják a meccset megkapom az üveg arakot, amit korábban ígértem meg a többieknek, ha túlélném a békemenetet.

Fenn a ház nappalijában csak arra van erőm, hogy az egyik kanapén minden méltóságomat elveszítve félig eldőljek és nézzem, ahogy a vízzel összekeveredő alkohol előbb homályos majd teljesen fehér nem lesz. Próbálom összerakni ezt az egészet itt, ahol nagyjából minden félhivatalos, egymásba érnek a vallások, és etnikai csoportok, druzok, maroniták, síták, szunniták, alaviták, politikák és kézifegyverekkel nyomatékosított érdekérvényesítések, legalábbis annak mindenhol ott lebegő lehetősége. Ide kellett volna születni, hogy megérthessem. De ez az opciió már régen elúszott.