A Népi Teaház bejáratánál nincs jelentéktelenebb dolog Szulejmanija főutcáján. Még a felirat az ajtó felett, igen, ajtó egy keskeny faajtó, szóval még a felirat is alig észrevehető. Mögötte egy hosszú folyosó, ami olyan keskeny, hogy ha ketten szembetalálkoznak csak oldalazva férnek el egymás mellett. Persze a folyosón, aminek füstös félhomályánál benn a teremben sincs sokkal több fény, már ott a folyosón érezni ennek a helynek a sodrását, a falakat teljesen befedő fotók, meg könyvespolcok között igyekezve befelé elkapja az embert, az a „hova kerültem érzés”, amire persze nem kell válaszolni, mert pont oda került az ember ahova szeretett volna, a iraki kurdok keleti nagyvárosának leghíresebb helyére. Ott vannak a falakon a képek, a tizenkilencedik századtól húzva az ívet máig. Ott vannak a képek - a kurd értelmiség színe java, forradalmárok, írók, költők, újságírók, politikusok és gerilla vezérek. Meg az asztaloknál azok, akinek majd ha úgy élik életüket ahogy eddig, akkor talán van esélyük felkerülni ide a Népi Teaház valamelyik falára, aminél kevés kitüntetőbb dolog létezik errefelé. Mert hát hogy is - nem csak forradalmárnak kell látszani, annak is kell lenni. Vagy valahogy így. Persze csak akkor, ha azt akarja az ember, hogy szigorú, kicsit retusált portréja alatt dünnyögjenek a kurdok itt Szulejmanijában a függetlenségről, ami igazán soha nem volt, egyszer majdnem, de az sem tartott sokáig.

Most meg itt vannak és már megint karnyújtásnyira az álom. Hogy most akkor már tényleg. Mert ha nincs ez a gazdasági válság. Meg nincs a bezuhant olajár talán már kérdések sem lennének, meg a szorongások is eltűntek volna és lenne függetlenség. Ha nem is mindenhol, ahol kurdok élnek de itt Irak északi részén, annak az ötmilliónak, aki itt él, legalább már meglenne. De válság van. Szétesett gazdaság. Bukdácsol és feszültségekkel terhes az iraki központi kormányzattal való pénzügyi elszámolás, eltűnt az olajbevételek majdnem kétharmada és mindeközben a kurd Peshmerga hadseregnek egy több mint ezer kilométer hosszú frontvonalat kell védenie az Iszlám Állammal szemben. A kormány hat hónapja nem fizette ki a közalkalmazotti béreket és egyre többen hagyják el Irak északi részét is. Visszaesett a fogyasztás, a kereskedők panaszkodnak, megálltak az ingatlanfejlesztések az infrastrukturális beruházások. Persze ezzel a függetlenséggel, pontosabban annak ígéretével egy darabig még túlélhet a kormány, meg az Iszlám Állam elleni harccal egy darabig el lehet Kurdisztán regionális Kormánya, ám az idő és a türelem egyre csak fogy. És persze ezen nincs mit csodálkozni. Ahol hat hónapja nem érkezik meg az orvosok, tanárok, rendőrök, köztisztviselők fizetése ott sokkal korábban el szokott szakadni a cérna. És ha most a kuroknál ez megtörténik akkor ők maguk rombolják le, amit évtizedek keserves munkájával felépítettek. Pillanatok alatt semmibe tűnik a legmegbízhatóbb szövetséges státusza.

A kormány ajánlatot tett a közalkalmazottaknak, amíg a pénzügyi helyzet nem rendeződik csökkentett fizetéseket ad, és majd, amikor minden helyre jött kifizeti adósságát. Ezt persze senki nem hiszi el, de egyelőre nem tud mit tenni. Kurdisztán keleti részén azért útlezárásokkal tüntetnek, de az elégedetlenség egyelőre nem csordult túl. Mert ott a közös ellenség, az Iszlám Állam, a Daesh. A harc ellenük felülír mindent. Persze ez a harc inkább egy alacsony intenzitású álló háború. A frontok megmerevedtek. Időnként vannak csak katonai események a beláthatatlanul hosszú frontvonal mentén. Mindenki arra számít, hogy még ebben az évben elindul Irak második legnagyobb városának, Moszulnak a visszafoglalására az offenzíva. A várost már teljesen körbevették, legfontosabb utánpótlási útvonalát tavaly novemberben Szindzsár visszafoglalásával elvágták. Bárkivel beszéltem Moszulról mindenki azt mondta, a majdnem kétmilliós város visszafoglalása nem lesz probléma. A bajok majd akkor kezdődnek, ha Moszulból kiverték a Daesht. Moszulban szunnita arabokon kívül szinte senki nem maradt. Ennek a közösségnek a pacifikálása és egy, a város visszafoglalása utáni felkelés kirobbanásának elkerülése a cél. És erre egyelőre nincsenek nagyon tervek. Legutóbbi információk szerint a bagdadi kormány tárgyalna a Daesh-el Moszul helyzetének békés rendezéséről, ami annyit jelent, hogy a megszállók önként feladják a várost és szabad elvonulást kapnak. A Ramadi visszafoglalásáért folytatott harcok, amelyek a jelek szerint igen megviselték az Iraki Hadsereget és az, hogy a város szunnita lakosságát nem sikerült maguk mellé állítani (mivel is sikerült volna?) meghatározó szocializációs élményt jelentenek az iraki vezetésnek és inkább nem háborúznának.

Ennek ellenére azért folyamatosan érkeznek a csapaterősítések a Moszultól dél-keletre fekvő Makhmour környékére, ahol az irakiak próbálják összehangolni katonai stratégiájukat a peshmergákkal. Kurdisztán jövőbeni státuszát nem igazán érinti ki és hogy foglalja vissza Moszult. A kurdok realistának tűnnek és nem igazán vennék nyakukba egy ellenséges metropolis sorsát. Egy dolog miatt fontos azonban nekik is a város visszafoglalása – itt fut keresztül Kurdisztán legfontosabb kereskedelmi útvonala. Az északról, Törökország felől érkező áruszállításnak jelenleg egy komoly kerülőt kell tenni, hogy ha el akarja érni Erbilt a fővárost, vagy Kurdisztán déli és keleti nagyvárosait.

Az igazi kérdés, az, hogy mi lesz Kurdisztánnal, ha kitör a béke? Ami persze nem most lesz, de az ilyen helyzetekre jobb időben felkészülni. Mi lesz ha eltűnik a közös ellenség és több évszázados álmodozás után valósággá válik az önálló kurd államiság? Ott csúszhat meg csúnyán a dolog. Ha egymásnak esnek a kurdok, párt és törzsi vonalak mentén. Mert akkor felfeslik a társadalom szövete, ez az érzékeny és sérülékeny dolog, amire azért érdemes vigyázni, mert ha ez szétesik újabb évtizedekbe kerülhet mire újra összefoltozzák.

Emaddal és Hussszeinnel szürcsölgetjük a teát. Itt mindenhol lehet cigizni, nem kell vele utcasarokra állni. A Nép Teaház mindig telt házzal üzemel. Itt már a véres diktatúra idején is függetlenségről beszélgettek. Néhány háztömbnyire a Bász Párt belbiztonsági szolgálatának a helyi központjától. „Minden nap el kellett az épület előtt mennem. Kétszer” – meséli Emad. „Mentem iskolába és amikor odaértem mereven a földet néztem. Nem mertem se jobbra se balra nézni. Csak a cipőm orrát. Rettegtünk tőlük.”

A Bász Párt már régóta múltidő, Kurdisztán függetlensége meg olyan óvatos jövőidő. Az idén százéves Sykes-Picot megállapodás, amely az I. Világháború után francia és brit érdek zónákra osztotta fel a Közel Keltet halott. És ha nekikezdenek a térképek újrarajzolásához, abból a kurdok nem akarnak kimaradni.