A mitrovicai hídon álldogálva várta a nemzetközi sajtó a háborút, de nem jött

A média vér akar, ezért az archívumhoz nyúl

szerző: Kakuk György
2008. április 22. kedd

Kicsit szégyellem magam, hogy én is része vagyok ennek a médiacirkusznak. Idejövünk, reménykedünk, hogy kiontják egymás belét az itteniek, aztán csomagolunk, és megyünk tovább. Ezek meg itt maradnak. Koszovói őrszemünk visszaemlékezik azokra a pillanatokra, amikor a világsajtó a kis tartomány északi városkájában gyülekezett, mert az újabb balkáni háború kirobbanását szimatolta. Riporterek és várakozások, középen egy híddal, ami szerbeket választ el albánoktól.

…mert a média vért akar. Nincs ebben semmi meglepő. Én is azt akartam, amikor még „média” voltam. Csak most más. Nézni így kívülről, megfigyelni, értékelni, nem felháborodni… nem felháborodni, megérteni!

2007. december eleje. A Koszovó jövőbeni státusáról folyó tárgyalások megrekedtek, végleg. Most már tényleg vége. Azt most hagyjuk, hogy már akkor, amikor elkezdődtek, boritékolható volt az erdmény, ez lehet majd egy másik dolgozat témája. Sem Ahtisaari volt finn elnöknek, sem a koszovói trojkának nem sikerült a szerb és az albán oldalt kompromisszumra késztetnie. December elejére már minden azzal volt tele, hogy az albánok 10-én egyoldalúan kikiáltják a függetlenséget. A szállodák telt házat jelentettek. Pristina és Mitrovica is megtelt. Mindenki eljött.

Aztán nem történt semmi. Nem kiáltották ki a függetlenséget, a világsajtó pedig itt volt, és történetre vadásztak. Két nap alatt talalkoztam a BBC, az AP, az APF, a Reuters, a Der Spiegel, a Die Zeit, a Russia Today, a Russian Newsweek, a Duna tévé, az MTI tudósítójával. Mindegyik, kivétel nélkül az iránt érdeklődött: lesz-e balhé? Vajon egymásnak esnek-e a „törzsek”, és egymás vérét ontják-e majd? Széttártam a kezem, és sokszor elmondtam egymás után: „Nem, most nem lesz vérontás. Bocs…”

Csalódottak voltak.

A város északi szerb és déli albán részét elválasztó mitrovicai híd lett a nem létező történet központi témája. Az irodám ablaka a hídra néz, ha nem akartam volna, akkor is végig kellett volna néznem, ahogy a „világsajtó” keresi a történetet. Újságírók vándoroltak északról délre és vissza. Nézelődtek, fényképeztek, filmeztek, de nem történt semmi. A hídon béke volt, a város pedig mint bármely másik lepukkant balkáni kisváros. Jobb híján egymást interjúvolták a riporterek. A kávézók és a szállodák rekordforgalmat bonyolítottak le
Aztán jöttek a tudósítások. A híradásokat nézve, úgy tűnt, mintha egy újabb háború kirobbanásának a köszöbén állnánk, mintha már csak percek kérdése lenne az Armageddon.

Alessio Vinci, a CNN tudósítója állt a hídon, és magyarázta a helyzetet, a háttérben iskolás gyerekek sétáltak egyik oldalról a másikra, a képernyőn a felirat: „Mitrovica: Rising tension” (Mitrovica: növekvő feszültség). A dolog unalmas volt, ezért Atlantában elővették az archív felvételeket a 2004 márciusi zavargásokról (2004 márciusában Mitrovicában zavargások törtek ki, és átterjedtek Koszovó egész területére. Az albánok szerb falvakat, templomokat égettek fel, két napon keresztül viaskodtak a nemzetközi békefenntartókal. A zavargásoknak 19 halálos áldozatuk, nyolcszáz sebesültjük volt. Több ezer szerb vált hajléktalanná.) Azokat, amelyek éppen a mitovicai hídon történteket mutatták. Igaz, semmi közük nem volt a realtime valósághoz, de ha feszültség, akkor feszültség.

A szláv kollégák Észak-Mitrovicában táboroztak. Tekintélyes csapat érkezett Oroszországból. Imadták őket a szerbek. Bár annyira nem, hogy a kedvükért valami kis balhét szervezzenek. Így az oroszok is csak lézengtek kameráikkal, mikrofonjaikkal. Dmitrijjel, a Russian Newsweek tudósítójával a Dolce Vita kávézóban találkoztam, a híd északi oldalán. Egy kicsit szégyellte magát. Mosolygott, csóválta a fejét, és miszter Kakuknak szólított.
– Nem is tudom, mit keresünk itt – mondta inkább magának.
– Szar ügy, nem folyik vér – nem is próbáltam vigasztalni.
– Kicsit szégyellem magam, hogy én is része vagyok ennek a médiacirkusznak. Idejövünk, reménykedünk, hogy kiontják egymás belét az itteniek, aztán csomagolunk, és megyünk tovább. Ezek meg itt maradnak.

December így telt el. Csendben, a vérontás igéretével…