„...tudom, hogy gyűlölnöd kell, tudnál-e kicsit kevésbé?" L.C.

Öt napja esik. Pontosabban csütörtökön néhány órára kisütött a nap. De aztán gyorsan elmenekült. Azóta esik. A határon északról érkező Vardar már kilépett medréből. Ha tovább emelkedik a vízszint nem lesz ami megállítsa csak a vasúti töltés, de annak a keleti oldalán ezrek táboroznak még. Erre a szenvedésre szokták mondani, bibliai méretű. És mintha csak ezt szerette volna alátámasztani, amikor néhány napja egy elázott piros sátorban, amit a szíriai fiúk akiket minap bevittem Szalonikibe csak ólnak neveztek, ott a sártenger közepén megszületett egy menekült levantei kisgyerek, két kicsit nagyobb ott guggolt a sátorban, amikor kiadták az újszülöttet és egy palack vízzel mosták tisztára. (Nem a pocsolyában.)

(Fotó: Iker Pastor/Anadoulu Angecy/Getty Images)

Idomeniben megszűntek az emberi szenvedés fokozatai. Nem is érdemes ezen lamentálni. Állunk az esőben a UNHCR konténere előtt Amin, egy afgán lép oda hozzám miután feladta, hogy elázott öngyújtójával rá tud gyújtani. Mosolyogva köszöni meg a tűzet. Vár valakire, az nem derül ki, hogy kire. Heratból jött, és pont tizenkét napja van itt. Látszik, hogy mindene átázott. Kiderül három gyerekével és a felségéével indult útnak és nem mer innen táborba menni.

„Mi lesz, ha közben megnyitják, mégis megnyitják a határt és lehet menni?”

Csak csóválom a fejem. Mondanám, hogy ezt a határt úgy néz ki nem fogják már megnyitni. Úgy, ahogy eddig nyitva volt biztosan nem.

Miközben sokan elindulnak valamelyik hivatalos tábor felé a legtöbben maradnak. Legtöbben az Unió és Törökország közötti újabb csúcstalálkozóra várnak, amit ugye azért hívtak össze, hogy polírozzák a múlthét elején megkötött egyezséget, amivel az Unió vezetői megtalálni vélik a menekült válság megoldását. Simán kiszervezik az emberijogi jogsértéseket az Unió területén kívülre, és rátolják a menekülteket egy Uniós tagállamra, amely egyébként is a közösség páriája lett. És most, mindezek ellenére, itt Idomeniben abban reménykednek, hogy majd valami megváltozik.

A napokon át szakadó eső megtette hatását. Akinek van még pénze az felszáll a helyszínen parkoló buszokra és ötven Euróért elindul Athénba. Akinek elfogyott a pénze, a legtöbbnek igen, az vár. A csodavárás kategóriája ez.

„A baj az, hogy az észak görögországi táborok megteltek”, magyarázza Babar Baloch a UNHCR szóvivője. 'Az egyetlen bővíthető tábor a néhány kilométerre Nea Kavalában egy használaton kívüli repülőtéren összerakott, de jelenleg ott sincs hely.”

A Nea Kavalai tábort a nagy igyekezetben felállították, de nincs megoldva a vízelvezetés így a sátrak között a sártengerben járnak kelnek a menekültek. A helyszínen lévő munkagépek még mindig dolgoznak. Itt ötezer ember él most. A Divatában, ez Szaloniki egyik nyugati külvárosa, egy katonai laktanyát és annak udvart alakították át menekült táborrá. Ez a hely is megtelt szombaton. Aki ide került, a szerencsések közé tartozik. A tábornak közvetlen kapcsolata van az IOM (Nemzetközi Migrációs Szervezet) irodájával, van internet, be lehet jelentkezni elbeszélgetésre, ami előfeltétele az úgynevezett áttelepítési programban való részvételnek. Persze ez csak a szíriaiakat érinti. A többiek, az irakiak, az afgánok? Senki nem tudja. Meg azt sem, hogy Görögország hogyan fog ezzel a történettel megbirkózni. Az, hogy az ország menekült táborrá változik, nem valami távoli lehetőség, valami dísztópia, hanem a hétköznapok része. Spontán kialakult menekült táborok nem csak Idomeniben vannak, hanem az autópálya mellett szinte minden nagyobb benzinkútnál. A görög hatóságok ugyan lassítják a kompokra a jegyeladást, de Pireuszba naponta érkeznek a hajók és öntik ki magukból a menekülteket. Ennek ellenére a görögök, fogalmam nincs mi hajtja őket, egész elképesztő szolidaritást mutatnak. Fogalmam nincs honnan jön ez az erő. A tavaly nyáron porig alázott nép nem hajlik.

Vasárnap kora reggel az állomás sáros parkolójába behajtott egy halványkék Opel Corsa és két helybéli asszony az autóból kiszállva az otthon sütött fánkot kezdték el osztani az autó csomagtartójából. Az autómhoz igyekezetem és eléggé elázhattam, mert az egyikük addig nem engedett, amíg egyet el nem fogadok. Hiába mondtam, hogy magyar, meg újságíró. És így megy ez mindenhol.

Lesétálok a kerítéshez. Biztos, ami biztos. De semmi nem változott, a kapu zárva. Már több mint egy hete. A kapu előtt van egy tranzitállomásnak nevezett nagy fehér sátor. Ebben, amióta a kapu bezárult vagy száz ember él. Nem mozdulnak. Ők azok, akiknek majdnem sikerült. Ők azok, akiknek az orruk előtt zárult be a kapu és most nem mernek mozdulni, mert mi van ha mégis kinyílik és ők feladták a tutti befutó helyüket, amire napokat vártak, amiért már több mint egy hete itt szenvednek. Mert ezek az emberek itt várnak, ülnek, fekszenek, alszanak, várnak.

Visszafelé csoszognak mögöttem. Hátra nézek. Egy öt éves forma kislány egy negyvenkettesnek kinéző letaposott sarkú cipőben próbál lépést tartani velem. Megállunk. Mutogat a cipőmre, meg az övére. Széttárom a kezem.

„Ez biztos nem lesz jó rád lelkem”.

Intek neki jöjjön velem. Vagy húsz méterre egy konténerben vannak a Praksis, egy görög NGO emberei. Egy nagydarab görög srác zsákokat pakol, hogy be tudjon lépni a konténerbe. Elmondom neki, hogy ha tud találjon már egy cipöt ennek a kislánynak. Ránéz a kislány lábára. Nem kell sokat magyarázni. Int hogy várjunk. Egy kopott edzőcipővel jön vissza. Ez is vagy két számmal nagyobb, de mégse negyvenkettes. Meg még száraz. A kislány visszaindul a kerítés mellé felvert sátrak felé. Azért magával viszi az elázott férficipőt.

Közben a vasúti átjárónál, amin keresztül a tábor keleti és nyugati része között lehet közlekedni egy kisebb tüntetés kezdődik. Fiatalok állnak körbe egy megafonnal a kezében beszélő fazont. Éhségsztrájkot hirdet éppen. Pár tucat ember csatlakozik. A legtöbben az út szélén megálló autókat figyelik. Melyiknek nyílik ki a csomagtartója és osztanak belőle valamit. Mert hát, persze, a tiltakozás, meg az embertelenség, de a gyereknek nem lehet azt mondani, hogy most akkor éhség sztrájkolunk.

A sár már minden elönt. Nem folyik el a víz semerre és egyre jobban esik. Már a kiosztott zöld esőkabátok sem segítenek. Egyenruhába öltözött a tábor. Akinek jutott az a szerencsések közé tartozik. Az esőkabátos hadsereg, amely ellen meg kell védeni Európát. Ezt mondják azok, akik megoldást kínálni nem tudnak, de szeretnek a keresztény Európáról hőbörögni. Persze ez az a kereszténység amikor, Semjén Zsolt belovagol Kézdivásárhelyre, és székely jobbágyok virágot hintenek lova elébe. Ez a politikai kereszténység a megélt hithez távolról sem kapcsolódik. Annál inkább a hatalomhoz. Az az Európa, amit ezek meg akarnak védeni, mai szabad, fejlett és gazdag formájában nem a politikai kereszténység által, hanem annak ellenére lett az ami. Sok sok szenvedésen és kiontott véren keresztül. Azok akik a tudás és az ész hatalmát hirdették, akik kiálltak a szabadságért, az egyenlőségért megbélyegzéssel, kiközösítéssel kellett szembenézzenek. Égtek a máglyák, porba hullottak fejek, túlóráztak a kivégző osztagok Európa szerte a politikai kereszténység védelmében. És most azoknak örökösei, akik az ítéleteket hozták, arra biztatnak bennünket félelem és gyűlölet keltéssel, hazugsággal és zsarolással, hogy önként és szívünkben hálával adjuk fel szabadságunkat. Azt akarják, hogy féljünk és gyűlöljünk. Mert őket ennek a helyzetnek a megoldása nem érdekük. Lubickolnak a káoszban és azért dolgoznak, hogy az minél tovább tartson. Nem érdekli őket hányan döglenek bele Idomeni sarába. Az meg még kevésbé, hogy velük döglünk mi is.

(Idomeni)