A legváratlanabb helyzetekben, alattomosan érkezik és ott van és amikor már ott van, akkor nem lehet mit tenni. Akkor már kiesett az ember a szerepéből, a homlokráncolós megfigyelőéből, az objektív történet mesélőéből és a történet része lesz hirtelen, és sokszor, amikor azon igyekszik, hogy visszataláljon eredeti funkciójába, magában beszél és olyanokat mond, hogy a kurva életbe, de ezt sokszor, mint csütörtökön reggel hat óra huszonkét perckor a sínek mellett, miután kicsit megmelegedett egy bádogdobozokkal körülkerített tűzrakás mellett, hat szíriai férfival, akiknek legnagyobb kincsük ebben a helyzetben ez a csípős füstöt inkább mint komolyabb meleget adó tűzrakás volt abban a pillanatban a legfontosabb dolog a világon.

Köztük állt Mahmud is Aleppoból, aki tizenéves lányával és feleségével indult útnak és már két hete itt Idomeniben a görög macedón határon éltek egy piros sátorban, amit Mahmud az után mutatott be, hogy bevitt volna a nagy menekültügyes giga sátorba, ahol még minden csendes volt, ahol minden négyzetcentiméterre jutott valami, vagy kettő, ahol még vagy kétszáz ember aludt, csak néhányan mozgolódtak még, és ami a kora reggeli szürkeségben, a majdnem sötétben úgy nézett ki mintha 3 D-ben kinyomtattak volna egy Hieronymus Bosch képet, kevesebb vérrel persze, de legalább annyi szenvedéssel. Aztán Mahmud a saját sátrát is meg akarta mutatni, hogy közben, míg odaérünk elmondhassa, hogy nincs B terv.

- Háromezer dollárba került a dolog. Ez volt minden pénzem. Elképzelésem nincs arról, hogy hova megyek. Nincs visszaút.

Közben szóba kerül Putyin, Irán, meg Asszad, a Daesh meg az Al-Nuszra. A mindenki lő mindenkire és a nincs már hol élni kérdése. Mire megérkezünk Mahmud sátrához, egy piros, eléggé átázottnak tűnő túrasátorhoz, amiből éppen a lánya bújik elő és indul az út másik oldalán álló barakkhoz, ahol teát osztanak. A sátorban meleg takarók, meg két közepes hátizsák. Ennyi látszik kívülről és nem firtatom a van-e még valami, mert ha van is, az is semmi. Beszélgetünk még egy kicsit. A fociról, hogy Mahmudnak a Bajnokok Ligája hiányzik, hogy nem láthatja a meccseket és persze, hogy Barcelona drukker. Mindenki az. Ebből sem kerekedik vallási kérdés, és nem kezdek el neki bayernezni. Aztán Mahmud megköszöni az érdeklődést. Nyújtja a kezét, megölel. És úgy maradunk. Az eső kopog a hátunkon. És Mahmud zokogni kezd. A vállamon a feje és rázza a sírás. És ha sokáig tart még, akkor azt gondolom, hogy én is rázendítek. Aztán eltol magától, az orra szélén folynak lefele a könnycseppek. Én állok ott bénultam. Indulni kéne, hátat fordítani Mahmudnak, és menni. Aztán ő szólal meg.

- Köszönöm

Nem kérdezem meg mit. Csak felemelem a kezem, intek neki.

Kopog az eső. Már két napja megállás nélkül esik. Mindent még nyomorultabbá, még zsibbasztóbbá téve. Nem mintha a szikrázó napsütésben nem lett volna az, de hát így, mindig nedvesen a sarat taposva mégiscsak más. Mire kedden Brüsszelben eldőlt mit találtak ki az Unió vezetői és miről gondolják azt, hogy a menekült-válság megoldása, a határ, a kapu, amin keresztül a menekültek beléphettek Macedóniába már rég zárva volt. Persze akkor még mindenki reménykedett, hogy ez is cska egy olyan néhány napos eldöntetlenség, ami volt már korábban is és mindig az volt a vége, hogy újranyílt a kapu. Hát most nem. A kapu előtti utolsó sátorban, amiből egy rövid kordonsor között lehet egyesével belépni macedón területre még most is tele van. Vagy százan szoronganak benne. Ott ülnek, fekszenek, alszanak töltik napjaikat, hiszen ők lettek volna a sorban a következők már csak néhány méter, perc választotta el őket ettől és ezt a pozíciót nem szívesen adják fel, mert mi van ha mégis, ha kinyílik a kapu és lehet menni. Hihetetlen türelemmel ülnek ott asszonyok, idős emberek, gyerekek. Tartják a helyüket, amit a világért nem adnának fel. A görög rendőrök néha benéznek a sátorba, csak megszokásból, mert itt nem szokott már balhé lenni. Itt már nyugalom van. A mindjárt sorra kerülünk nyugalma. Rendőrből sincs sok. A görög kormány már korábban bejelentette: erőszakkal nem fogják feloszlatni a tábor. A helyet, amit jobb híján hívunk csak tábornak, mert ez nem tábor. Ugyan vannak itt humanitárius szervezetek, meg mobil WC, meg orvos, meg ha jut akkor, aki ügyes élelmet is tud szerezni, de hát ez egy szántóföld Idomeni és a határ túloldalán lévő Gevgelija között, ahol addig érnek a sátrak, ameddig a drót engedi. Mert drót az van itt is. Dupla soros kerítés, vagy négy méter magas. Tetején pengedróttal. Látszik nem bízták a véletlenre. Azt azért mindenki érzi, hogy ez nem maradhat így a végtelenségig. A görögök, tartva magukat a brüsszeli egyezséghez elkezdték a menekült táborokat építeni egyet most fejeznek be. Már az első csoportok meg is érkeztek. Nea Kavalában, vagy harminc kilométerre a határtól egy régi repülőtérre húzták fel a sátrakat és a szükséges kiszolgáló helyiségeket.

Péter Boackaert a Human Right Watch egyik vezetője, aki már tavaly óta az éppen aktuális helyszínen követi a menekült-válság történéseit, egész elképesztő munkát végez. Ha kell a zuhanyzók állapota miatt tárgyal a hatóságokkal, ha kell akkor megpróbál szétszakadt családokat egyesíteni. Éppen egy ilyen ügyben járt el, amikor össze találkáztunk. Egy afganisztánból jött hazara asszony áll előtte, mögötte a sátra, két kisgyerek néz ki a sátorból. Az asszonyt Sogrának hívják és családjával együtt öt napja engedték be Macedóniába. Akkor még megvolt a férje. Az nem derül ki teljesen pontosan miért is küldték vissza Görögországba. A férjét akkor veszítette el, amikor a macedóniai gyüjtőpontról buszra terelték őt a két gyereket, meg vagy harminc irakit.

- Hiába mondta nekik, hogy a férjemet keressék meg. Nem értették mit akarok mondani, tolmács meg nem volt.

Így került vissza Idomenibe Sogra. Husszeinnek, a férjének, pedig egyelőre nyoma sincs.

- A férjem katonaszökevény. Iránban kötelezte őt arra, hogy Szíriában harcoljon – meséli. - Onnan szököt meg három hónap után.

Persze Sogra nem mond el mindent. Hogy ha a férje valóban szíriában harcolt az Irán által pénzelt hazara hadtestben, akkor ők már Iránban kellett hogy éljenek, ahol vagy nyolcszázezer síta muzulmán hazara él, akik a tálib uralom elől menekültek el Afganisztánból. Ezekből a hazara menekültekből szervezi Irán a Szíriában az Asszad rezsimet támogatva harcoló hazara hadtestet. A szíriai polgárháború proxy jellegének legppontosabb megerősítése ez. Az Iránban élő hazaráknak, ha továbbra is menekültként szeretnének Iránban élni, akkor kötelező fegyvert fogniuk és szíriában harcolniuk. A dolog nem opcionális.

Peter arra kéri az asszonyt ne menjen sehova a státra környékéről. Megpróbál segíteni. Én is továbblépek. A kerítéshez közel egy csapat fiatal iraki kurddal találkozok. Szulejmanijából indultak útnak.

- Most voltam Szulejmanijában, az egyetemen, - magyarázom nekik.

A telfonomban keresgélek a fényképek között. Emad, ott áll mellettem. Meglátja a Mohammend Haji Mahmooddal készült közös képüket. A híres peshmerga parancsnok gerillanevét kiabálja a többieknek.

- Ez találkozott Kaka Hamával, - kiabálja a többieknek.Mindenki látni akarja a képet. Emadék 15 napja vannak itt.

- Amikor még nyitva volt a határ akkor is nagyon lassan lehetett előrejutni. Teljesen esélytelenek voltunk.

Nem csak a menekültek, de a segélyszervezetek munkatársai is a rendszer, a volt rendszer, teljes átláthatatlanságáról és következetlenségééről beszélnek. Nem lehetett tudni kik miért és miért nem engednek be Macedóniába. Emellett pedig lassú volt minden. Minden bizonnyal nem véletlenül. Naponta ötven és háromszáz között volt azoknak a száma, akiknek sikerült túljutniuk a regisztráción. Ez pedig ahhoz képest, hogy a teljes határzár előtti napokban tízezer felé kúszott a görög oldalon várakozó menekültek száma eléggé soványka szám.

Sötétedik. Persze ezt alig lehet észrevenni. Olyan volt az egész nap mintha ki sem világosodott volna. A csendes esőből komoly vihar lesz. Mindenfele a tűzgyújtással kísérleteznek. Egyéni stratégiák vannak, bádoglap vagy takaró a tűz főlé. Az eredmény mindenhol ugyanaz. Keserű csípős füst lep be mindent. Néha áttolnak egy tehervagont a macedón oldalra, vagy vissza. Ilyenkor kinyitják a sínpáron felet lévő kaput, rendőrsorfal zárja le a vasúti átjárót , ami éppen a tábor közepén van. Aztán amikor a szerelvény elmegy, a rendőrök visszatérnek a melegedő konténerbe. A sín baloldalán a sátrakat kezdi ellepni a víz. Itt nem tud a víz elfolyni és csak gyűlik. Az állomás épülete előtti peron a biznisz klász. Az a néhány szerencsés, aki ide tudta felverni a sátrát tetőt is kapott a feje fölé. Ide nem ver be a víz. Egy ilyen hely kicst ér. Közelvaan az állomás büféje. Valamikor vámmentes bolt lehetett. A DUTY FREE felirat mellett van egy szigorú tábla, angol, német és szerb nyelven közli: Tilos a vadkempingezés. Senki fel nem figyel rá. Értelme annyi, mint ennek az egésznek. A táblának, a tábornak, a politikai megoldásnak hazudott szemfényvesztésnek. Aki itt ragadt, annak csak a következő óra létezik. Azt túlélni. Enni adni a gyereknek, száraz helyet találni estére. Esetleg egy kis meleget. A tűzgyújtás itt már kiváltságnak számít.