Ahogy a menekült tábort a felkelő nap első sugarai bevilágítják. Jó lett volna. De a nap észrevétlenül kelt fel. Nem voltak a hegyek fölül laposan bevilágító első sugarak. Nem volt semmi, mert az időjárás, gondolom, a nyári időszámításra való áttéréssel kart karba úgy döntött – ez a reggel a kutyáké lesz. Pedig még éppen derengett, inkább sötét volt, amikor elindultam Idomeni felé, amelynek fokozatos kifáradása, már napok óta ott lóg a levegőben. Az ENSZ Menekültügyi Hatósága folyamatosan ingyenes buszokat szervez azoknak, akik úgy döntenének, mégis elhagyják a görög macedón határon földből kinőtt tábor. És egyre többen vannak ilyenek. Persze még mindig van, aki kitart.

Reggel az első ember Emadh volt, akibe belebotlottam. Ott állt a sátra előtt, az állomás parkolójának szomszédságában egy nagy fa alá felvert menekültügyes sátrával.

• Salam alejkum

• Wa alejkum salam.

Simán szóba elegyedett velem, amire egyre kevésbé számít a látogató a minimum három hete itt táborozó menekültekkel való találkozásokkor. Emadh Der Ez-Zorból, Szíria keleti részén található nagyvárosból jött. Ügyvéd volt, ám a polgárháborúban minden összeborult. A prakszis, a ház ahol élt, a környék ahol a háza állt. Már 2013-ban elmenekült a városból, aminek egy része nemsokkal az után, hogy eljött az Iszlám Állam ellenőrzése alá került. Arra esélye sincs, hogy hazamenjen, így feleségével február elején döntöttek úgy, hogy elindulnak Törökországból. Csak mire ide, a macedón határra értek éppen 35 napja, már lelassították a menekültek befogadását és aztán március 8-án végleg bezárult a kapu. Szerinte egy-két héttel maradtak le arról, hogy simán tovább mehessenek Európába. Most az EU letelepítési prigramjában bíznak, de hát Emadh ügyvéd, ismeri a bürokrácia működésének apró részleteit, így nincsnenek illúzió.

„Ha sikerül is, nem lesz gyors eljárás. Hónapokig eltarthat”, magyarázza halkan. „Bár most az a hír terjed el, hogy ma megnyitják a határt.”

Hogy hogyan terjed ez a pletyka el, azt nem tudja. Sem ő sem más. Az biztos, hogy reggel tíz körül, a vasúti átjárónál megkettőzik a görög rendőrök számát, és ha szórványosan is hátizsákos családok indulnak el a sorfal irányába. Ott állnak a rendőrök és elzárják az utat, ami ha nem állnának ott is igen rövidke lenne. Nem több mint száz méterre mögöttük ott a macedón határ és a pengedrótokkal megerősített kapu, ami a vonatsínen keresztül zárja el az utat.

Tíz után már olyan a médiafelhajtás mintha az ENSZ főtitkár érkezését várná a nemzetközi média. Az újságírók arra számítanak, hogy elindul a tömeg a határ felé. De nem teszi. Csak álldogálás van, meg nagy semmi. A menekültek közt van aki azért gaitál, hogy induljanak már, van aki meg lebeszélni az akcióróla többieket. Aztán az utóbbiak győznek. A görög rendőröknek még a sisakjukat sem kell felvenniük. Ahogy a tábor csendben és mély beletörődéssel kezd elnéptelenedni, úgy ebből a vasárnap reggeli „neki megyünk a határnak, lesz ami lesz”, akció is csendben elveszíti kezdeti energiáját. Egyre többen lépnek hátrébb, és ülnek le a sínekre. Aztán már csak párt tucat elszánt marad elől, ekkor már több a médiamunkás mint a menekült, ám ők is érzik ez sem az a nap, amikor átjuthatnának ezen az akadályon. Mire eljön az ebédidő fenn a hegyoldalban az első faluban megtelik az Asinemia családi étterem újságírókkal és önkéntesekkel. Csalódottan tárgyalják a reggeli lukra futást. Hogy mindenki, még a menekülteknél is elszántabban állt ott valahol elöl, jó helyet foglalva a felállított kamerájának, hogy megörökíthesse a történéseket, ám azok ma nem jöttek. És ahogy most kinéz a helyzet, már nem is fognak. A UNHCR buszai ott állnak az út mellett. A regisztráció gyorsan és fájdalom mentesen működik. Aki táborba menne, az mehet ha akar. Aki meg nem, maradhat. A görögök békésen de-eszkalálnak. Ami egy kipróbált és működő formája a konfliktus kezelésnek. A szükségesnél nem nagyobb rendészeti jelenlét. Csendes visszavonulás és csak máshogy nem kezelhető esetben való beavatkozás. Valamikor 2007. tavaszán Pristinában a Vetevendosja fiatal, forradalmár aktivistái tartottak egy komolyabb tüntetést az ENSZ jelenlét ellen. A balhét csak ők akarták. Az ENSZ Misszió főmegbízottjának helyettese, aki felelős volt a biztonsági ügyekért visszavont minden ENSZ rendőri jelenlétet a Pristina belvárosában lévő épület környékéről. Bezáratta a kapukat és még a biztonsági őröket is az utcáról nem látható helyre parancsolta. A tömeg, amely imádott volna valami klassz kis verekedést a nemzetköziekkel, csak egy kívülről elhagyatottnak látszó épületet talált. A tüntető menet, mivel nem volt igazán miért megállni szépen továbbvonult. Néhány festékbomba a falon, ennyi volt ennek a taktikának az eredménye. A görögök valami hasonlót követnek a menekült-ügyben. Persze tudják jól, hogy a világsajtó kamerái előtt ők csak veszthetnek bármiféle konfrontációban a menekültekkel, de az elmúlt hetek azt bizonyították, hogy nagyon sem igény sem ok nincs a keményebb fellépésre.

Az autómhoz visszafele Idomeni egyetlen éttermében, ami az elmúlt hetekben egy éjjel nappali kávézó, étterem és melegedő lett Yazad jön velem sezmbe. Ő az a damaszkuszi közgazdász hallgató, akit jét barátjával együtt két hete bevittem a Szaloniki melletti Diavata menekülttáborába.

„Még aznap késő este visszajöttünk.”

„Mi történt?”

„Amikor otthagytál bennünket, minden rendben volt. Kaptunk papírokat, kaját. Aztán adtak egy sátrat, ami tel volt szarva. De szó szerint. Gondoltuk ok, kitakarítjuk. Két és fél órn keresztül sikáltuk, vödör vizeket hordtunk, mostuk takarítottuk. Aztán amikor kész voltunk vele, akkor mondták a tábor biztonsági emberei, hogy nem ez lesz a mienk, mert ez kell egy valaki másnak. Na akkor szereztünk egy fuvart és mind a hárman visszajöttünk. És azóta itt vagyunk.”

Yazad megmutatja hol vert sátrat. Az étteremmel szemben egy gazdasági épület tornácán. Legalább félig fedett a hely. Ha esik az eső nem teljesen éri. Ahogy sejtettünk már amikor bementünk Szalonikibe, ez a letelepítési program nem nagyon megy előre. A Skypeon való bejelentkezés a személyes interjúra szinte lehetetlen.

„Ez eltarthat három négy hónapig. De a családegyesítés még hosszabb, a belekerülhet egy éveb is. Van itt egy szíriai asszony két kisgyerekkel, a férje már Németországban van. De nem számít. Még hosszú hónapokat itt lesz, mert így megy ez a dolog”, meséli Yazad.

Most éppen azon gondolkodik, hogy melyik menekült táborba jelentkezzen be. Nem akarja még egyszer elkövetni a két héttel ez előtti hibát. Ismerősein keresztül gyűjti az információkat a különböző helyekről. Tudja, hogy ha most becsekkol egy táborba akkor az hónapokra szóló döntés lesz.

„Van Florinában egy tábor. Egyelőre az a befutó. Még néhány nap és én is elmegyek. Addigra kiderül, hogy hova.”

Idomeniben az kellemetlen szeles két nap egy dologra jó volt. Gyorsan felszárította a sarat, amibe a tábor éppen készült belefulladni. Hideg van, de legalább nem esik az eső. Persze a körülmények így is borzasztóak és egyre többen fáradnak bele a napi haszontalan küzdelembe, amelynek jelen pillanatban az értelmét sem látni. Egyre többen választják valamelyik görögországi hivatalos menekülttábort. Aztán majd csak lesz valahogy.