Itt baktat előttem ez az öregember, vizes cipőjével tapossa a néha teljesen váratlanul süppedős parti kavicsot, a balból hiányzik a fűző, jobb karját mellette egy fiatalabb tartja, segít neki, amikor bizonytalanná válik a lépés a nagyobb köveken. Szürke szövetzakója majd szétpattan a hátán, de hát a mentőmellény csak így fért be alá. Paul Irakból érkezett, hetvenegy múlt februárban, ezt külön lefordíttatja unokaöccsével, aki már, amikor fenn a busz mellett állunk az aszfalton sem engedi el a kezét. Asszíriai keresztény. Februárban jártam Alqosh környékén Észak Irakban, így meg sem lepődök, amikor nem valamilyen keleti hangzású néven mutatkozik be. Arrafelé ilyen angol hangzású újszövetségi neveket kapnak a keresztségben az asszíriai keresztények. Paul nem akart eljönni Irakból.

„De hát eljött a család és nem akarták, hogy egyedül maradjak otthon”, - meséli. Moszultól keletre a Ninive Síkság egy kisvárosában éltek, ám 2014. augusztusában az összes kereszténynek menekülnie kellett. Az Iszlám Állam foglalta el a területet. A keresztények pedig Észak Irak menekült táboraiba kénytelenek lakni. Ebből lett elege Paul gyerekeinek. És most ő is megérkezett Görögországba ezen a reggelen.

Már hajnali négykor kimentem a partra. A leszboszi repülőtértől délre, ott ahol a pari út elkezd emelkedni és elindul a sziget belseje felé, ott vártuk csendben a csónakokat. Persze ilyenkor látni semmit nem lehet, csak a nagy sötétség van. Egy fél órát bírtam, aztán kicsit hátrabillentettem az autó ülését és elaludtam. A mellettem parkoló autó ajtajának csapódására riadtam fel. Egy német rendőr ugrott ki a fekete terepjáróból, gigantikus méretű távcsővel a kezében. A szíjat a nyakába akasztotta mielőtt a szeméhez emelte a volna a távcsövet. Reggel volt már kétségtelenül, a nap a tengerszoros túloldalán lévő török hegyek felé emelkedett. A német meredten nézett egy pontot, aztán hátra fordult és biccentett az autóban maradt társának. Erre az is, meg én is kiszálltunk és vagy két lépéssel közelebb mentünk a tengerhez. A szemben felkelő nap miatt alig lehetett látni, de tényleg ott volt és közeledett. Egy menekültcsónak volt. Nem számított a szeles idő által felkorbácsolt tenger, a partok mellett járőröző hajók, ezek csak elindultak.

Aztán már jól látható volt a csónak, de egy idő után nem jött közelebb a parthoz. Vagy egy óráig csak sodródott dél felé, ám amikor már éppen eltűnt volna a szemünk elől megindult és percek alatt kiért a partra. Igaz nem oda ahova akart. Jóval távolabb és ezért kellett Paulnak, meg a többi menekültnek botorkálnia a kavicsos tengerparton. A csónakban mindenki iraki volt.

Őket ilyenkor elviszik a regisztrációs táborba, Moriába, ami egyből két tábor. Van a hivatalos, ahol a szíriai, iraki és afgán menekülteket regisztrálják. Itt működik egy uniós Hotspot is, amelyen keresztül a regisztrált azonnal bekerül az EU menekültügyi rendszerébe. A hivatalos részt szigorú, négy méter magas drótkerítés veszi körbe és már vége a tavalyi lazázásnak, amikor mindenki ki-be sétálhatott kedvére. A hivatalos tábor nagyon hivatalos és ott van mellette a „Jobb napokat Moria” névre keresztelt másik tábor, ami nyitott. A domboldalban egymás mellé felállított kör alakú tíz személyes sátrak, meg az elsősegély hely.

„Nem hívhatjuk orvosi sátornak, mert hivatalosan nem létezünk”, magyarázza Andrew, egy dublini ír srác aki a sajtóval foglalkozik és már három hete van itt önkéntesként. Merthogy itt csak önkéntesek vannak, A tábor is adományokból tarja fenn magát.

„Naponta nyolc ezer adag ételt főzünk. Ez a napi három étkezés.”

Pedig ebben a nem hivatalos táborban csak nyolcszáz menekült van. A többi étel megy másoknak. Jönnek a hivatalos táborból is, pedig úgy szervezték az ételosztást, hogy ugyan abban az időben legyen mint a szomszédban. Persze ennek a fél legális tábornak nem ez az érdekessége. Itt csak olyanok élnek, akik beragadtak Leszboszra. Kilencven százalékban pakisztániak. Ők azok, akiket már nem regisztrálnak a rendszerbe és ha mégis megpróbálnák, akkor tutti deportálás a vége. Így a pakisztániak itt élnek. Várnak a... nem is tudom mire.

Kavish a büfénél szólított meg. Egy cigarettát kért. Leült mellém a büfékocsi elé kirakott zöldséges ládára. Én a korlátnak dőltem és élveztem, hogy vagy tíz nap után először kisütött a nap, elállt a szél és csak kicsit volt hideg.

„Miben reménykedtek?”

„Hát valaminek csak kell történnie, nem igaz?”

„Na de minek?”

„Hát... - vonja meg a vállát. „Talán most Brüsszelben lesz valami döntés”

„De hát rátok úgyis azt mondják, hogy nem vagyok polgárháborúsak. És mehettek haza.”

Erre csak megvonja a vállát, szívja a cigit, és egyáltalán nem tűnik komornak. Beszélünk még Pakisztánról egy kicsit. Ali Dzsinnáról, aki nem így tervezte, már, hogy bukott állam lesz az indiai szubkontinens muzulmánjainak állama. Meg a Dzsamat e Iszlámiról, ami megalakulásától sarokba szorította a szekuláris kormányzást Pakisztánban. Kavish bólogat.

„Már nem a Dzsamat a probléma. Náluk sokkal radikálisabbak vannak. Már Karacsi sem biztonságos. De hát ezt csak mi tudjuk. Amíg nincs polgárháború, addig úgyis azt mondják, menjünk haza.”

Kavish még halkan reklamál egy kicsit az indiaiak miatt, akiket szerinte befogad a regisztrációs rendszer, pedig ott sincs polgárháború. Ami persze nem igaz. Egyrészt, indiai csak elvétve akad. Nem is nagyon vannak és őket is kiutasítják. De hát egy virtigli pakisztáni mi más miatt reklamálhatna? Az indiaik mindig kéznél vannak.

A hajó Pireuszba este nyolckor indul. A beszállás olyan gyarmatira sikeredik. A menekültek már hatkor szépen sorban állnak a kikötőben és várnak a jegykezelésre. Aztán megnyílik a rámpa. Beállok a sor végre és néhány percig araszolok előre. Aztán kiszúr egy sok aranycsíkos vállapú hajós ember és int menjek vele. Elkísér a sor mellett. Kiemelt a menekült sorból.

Mire belesiklunk az éjszakába a szönyegen, a kanapékon, minden sarokban emberek alszanak. Menekültek és hétköznapi utasok. Itt már nincs különbség. Ülök egy fotelbe sűllyedve, nézem a falra erősített tévén a görög közszolgálati csatorna az ERT adását. Az esti híradót ismétlik. Idomenivel indítanak. Ott még esik az az eső. A hétköznapi horror képei. Átázott emberek, sárba ragadt sátrak. Vicsorgó nyomorúság. Moria egy üdülőfalunak tűnik Idomeni mellett. És ott a fotelben űlve, félálomban én arra gondoltam, hogy ha mondjuk egy kutya, vagy macska, vagy tengeri malac, vagy bármiféle más házi kedvenc nyüszítene kifelé riadt tekintettel segítséget várva Aleppo romjai alól, az Égei tenger hullámai közül, vagy Idomeni sarába süllyedve, és akkor jönne néhány önkéntes, aki kihúzza, megmossa, betakarja, enni ad neki és akkor ez ott a Youtubeon százezres cukikedvenc lenne, pörögnének a lájkok, meg pozitív kommentek, a hősies (heroic) meg a tisztelet (respect) szavak váltogatnák egymást leggyakrabban és senkinek sem lenne bátorsága odaírni, hogy döglöttél volna meg te rühes dög (kutya, macska, tengeri malac), meg hogy maradtál volna vagy vissza veled az ólba, de hát ezek itt a gumicsónakokban, az elázott sátrakban, bokáig sárban, hát ezek itt nem kutyák, macskák, semmiképpen nem tengeri malacok.

Hát ezek itt csak emberek.