Amikor éjszaka eláll az eső, hajnalban a hegyek fölé emelkedik a nap és a köd csak lenn a völgyben, a tábor felett tartja még magát, ott ragad még néhány órára, a vasúti kocsik, a sárba ragadt sátrak felett, ahonnan olyankor még nem hallatszik más csak a hurutos köhögés, olyankor még csak a korán kelők próbálkoznak a vizes tűzifa meggyújtásával, aminél ilyenkor reggel két napos eső után nincs reménytelenebb vállalkozás. Csak néhány fotós járkál a sátrak között, hogy megcsinálja „a képet”, mert olyankor a fények meg a ködön keresztül halványan átszűrődő napsugarak misztikussága rendezi a látványt. Olyankor még alszik vagy tízezer ember az átázott sátrakban, nedves takarókba burkolózva. Olyankor még nem indul el a nap, ami olyan lesz mint az előző, a túlélésről fog szólni. Nem csökken a tábor lakóinak számai. Vannak akik mennek, meg jönnek az újak. A kapu Macedónia felé már egy hete zárva. Alakulnak az egyéni stratégiák. Az innen, hogyan tovább beszűkült lehetőségei.

Két napja az állomás vámmentes boltjából átalakított büfében, ami akkor az egyetlen száraz hely volt, így mozdulni alig lehetett, a véletlen hozott össze Yazaddal a Damaszkuszból lelépett egyetemistával. Hellyel kínált az asztalnál ahol ült. Beszélgettünk kicsit.. Kiderült be akar menni Szalonikibe, hogy leadhassa menekült kérelmét. Merthogy csak így vehet részt abban a programban, amely innen legálisan elvezethet Európába.

Újratervezés van. A kapu zárva, de nem maradhatunk itt örökké, haza meg nem mehetünk – mondta.

Megállapodtunk, hogy beviszem Szalonikibe. Kíváncsi voltam, hogyan működik, az újonan felállított rendszer.

Most meg itt ül Yazad, Ahmed és Said az autómban. Yazad ül mellettem. Lába között gitárja. Huszonnégy éves. Közgazdasági egyetemre járt. De le kellett lépnie.

A szíriai törvények szerint ha egyetlen fiúgyermek vagy, akkor nem kötelezhetnek katonai szolgálatra. Egy fiúnak minden családban maradnia kell. De hát ezt a törvényt a hadsereg már nem tartja be. Elvisznek mindenkit, akit találnak. Engem is elkaptak. Három napot ültem egy katonai börtönbe. Apám hozott ki, valami kapcsolatát mozgósítva. De Damaszkusz veszélyes hely lett számomra. Bármikor újra elvihetnek – meséli.

Yazad huszonhat napja indult útnak. Törökországba ment. Maradt is volna ott. Kereste a lehetőséget, hogy hogyan tudná tanulmányait folytatni, de csak nyolcvanegy napra szólt a vízuma. Gyorsan bezárultak a kapuk előtte. Szamoszon keresztül érkezett Görögországba.

Negyvenen ültünk a gumicsónakban. Tizennégy kisgyerek volt köztünk. Egy lepukkant motort adtak a csónakhoz, ami csoda, hogy kibírta az utat. Én el sem akartam indulni így, de akkor már nem volt visszaút. A csempészekkel nem érdemes kötekedni. Persze az igazi nagy játékosokat soha nem ismered meg. Kát három négy áttét is van köztünk is a menekültek között. Közben persze mindenki lehúzza a maga hasznát erről a dologról. Ha lenne rá lehetőségem érdemes lenne ezt az egészet közgazdaságilag vizsgálni. A rendszert, a pénz útját, annak közgazdasági hatásait – magyarázza.

Mögöttünk Ahmed és Said csendben ülnek. Velük itt Idomeniben ismerkedett meg Yazad. Barátok lettek. Said egy kicsit problémás. Tizenkilencnek mondja magát, de gyorsan kiderül, ez nem biztos, hogy így van. Az igazolványa szerint tizennyolc lesz, ami azért gond, mert így mint felügyelet nélküli fiatalkorút elszakíthatják Ahmedtől, aki vigyáz rá. Azt meg nem akarj. Ő sem akart Európába jönni. Aleppoból menekült el hét hónapja. Isztambulban dolgozott és közben megtanult törökül. Szeretett volna továbbtanulni, de ahogy ez Yazadnak sem sikerült öt is kipenderítette a török rendszer. Ahmeddel együtt Leszboszon keresztül jöttek el Törökországból. Fél évet dolgoztak, hogy összejöjjön a pénz az útra. Ahmed is aleppoi.

Egy hordóbomba rombolta földig a házat ahol éltünk. Apám és anyám is meghaltak. Akkor döntöttem el, hogy eljövök. Törökországban akartam maradni, de munkát csak feketén tudtam vállalni, ami úgy nézett ki, hogy vagy kifizettek, vagy nem.

Na de már lehet ideiglenes munkavállalási engedélyt szerezni a törököktől – vetem közbe.

Igen, de azzal biztos, hogy nem kapsz munkát.

Valahol félúton a telefonomat összekötöm az autó hifijével. Előkeresem DJ Sotusura, a palesztin származású francia zenész Al 3Arabi MO5 albumát. A fiúk először nem is értik mi történik. Feltekerem a hangerőt. Először döbbenten hallgatnak. Aztán Said elkezdi verni a tetőt, és az ülésemen veri a ritmust. Yazad a gitárján dobol. Ahmed énekel.

Nem, nem ismertem. És ez az egész kibaszott szürreális, kiabálja túl a zenét Yazad. - Egy magyar fazon arab hipphoppot játszik három arab menekültnek Görögországban.

Mikor megérkezünk Diavatába, a tábor kapujában álló őrök egyszerre fordulnak az autó után. Nem nagyon értik mi történik. Én sem.

A regisztráció a táborba belépéshez gyorsan megy. A továbbiakban nem vagyok biztos. Kiderül, hogy az IOM, a nemzetközi migrációs szervezet, adminisztrálja a menedék kérelmeket, ám csak napok múlva Skype-on lehet majd bejelentkezni náluk. El nem tudom képzelni, hogyan tud ez majd működni. Közben a fiúk megkapják a papírokat. Kapnak egy belépőcetlit is. Ezzel szabadon tudnak mozogni. Kimehetnek és visszatérhetnek.

Nem tudom miért csináltad ezt, de nagyon köszönöm, - ölel meg Yazad.

Visszafele megállok az autópálya melletti utolsó benzinkútnál. Ami még mindig benzinkútként működik, ám elsődleges funkciója menekült tábor lett. A "vadtábort, így hívják a spontán kialakult táborokat, a Medcine Sand Frontier látja le. Ők, és persze a minden nap mikrobuszokkal felbukkanó önkéntesek etetik az embereket, van orvosi ellátás, meg a benzinkút éttermében, kereskedelmi alapon kávé, tea. A bolt, ahol azokat a tipikus görög szuvenírokat lehetett kapni átalakult. Fullra felszerelt túra bolt lett, Steppel tolldzsekik, meleg sapkák, kesztyűk, zoknik, túracipők hátizsákok, sátrak a polcokon.

Mire visszaérek Idomenibe újra rákezd az eső. Rárak egy lapáttal a reménytelenségre. Sötétedik. Az út mellett esőkabátba burkolódzó alakok baktatnak. Megszokhatatlan ez a szemérmetlenül kitárulkozó nyomorúság, a sárba, a vasúti sínek mellett, a bárhol már mindegy itt jó lesz, felvert sátrakkal, amelyekben csendben és lassan, kis darabokban észrevétlenül mállik szét a méltóság, amely rajta van a mi teszi emberré az embert elengedhetetlen checklist-jén, és a méltóság az ami úgy megy a kukába, mintha sose lett volna és akkor már jó a bármi, megszűnik a lehetőség, hogy az ember megvédje, összetartsa a családot, amit a helyzet tart már csak össze és nem az ember, és már asztal sincs régen, amire a napi betevőt ki lehetne tenni, megszűnik az akarat, eltűnik az érzés, hogy érdemes valamiért küzdeni vele együtt tűnik el a büszkeség, a tartás, az ellenfél oly hatalmas, hogy innen már látni sem lehet, csak az idő maradt, a percek meg az órák, amiket túl kell élni egyiket a másik után és aztán ez így együtt szépen, lassan lerakja az alapjait a dühből és tehetetlenségből összedagadt gyűlöletnek, ami, ahogy, mint minden ebben a történetben, észrevétlenül, alattomosan veszi át az irányítást és persze, amikor már mindez nyilvánvaló lesz, jönnek majd az írástudók, na nem ide, ide csak képletesen, és megírják esszéiket a menekültek radikalizálódásának mindenféle aspektusairól, és kapnak érte impact factorokat, meg némi készpénzt és akkor érti már mindenki, hogy mi történt, de akkor már baszhatjuk.