Ott ült a szálloda előtti parkban, ami nem is igazán volt park, inkább egy beugró, egy kis tér a szálloda és a templom között, az Agiosz Konsztantinosz sugárút mellett, Athén belvárosában, méterekre a Omoniától. Ahogy ült, olyan ülés nem is létezik. Negyvenöt fokba dőlt balra, mintha inkább a bokrok közé feküdt volna. Aztán valami miatt ez a mozgás a vízszintes felé abbamaradt, megmerevedett. Szemhéja kétharmadig ereszkedett le, bal karja még nyújtva volt, a fecskendő a jobban, de már kihátrált a vénából. A szúrás nyomát csak egy közepes, a tű kihúzása után megjelent, vércsepp mutatta. Negyvenes férfi volt, kopaszodó, lehet, hogy harmincas. Lábánál szétszóródva a kellékek. Jött a fles és ő úgy maradt, belemerevedve a pillanatba.

Kilépve a szállodából én is. Azon kaptam magam, hogy magával ragad a látvány, mint az állatkertben etetéskor, amikor a piton már megfojtotta a nyulat és alig mozdulva elkezdi lenyelni. Motorbőgés riasztott fel és tett képessé arra, hogy megmozduljak, hogy a jobb lábat a bal után lendítsem és ezt megismételjem. A motor, egy régi Suzuki GSXR, pontosabban a sötét zöld dzsekis ember, aki rajta ült, elnézte a lámpát. A másodikat a Omoniától. Nyomta a féket, de erősen lejtett az út, így a sebességet a gravitáció is támogatta és gyorsan elfogyott a távolság. A furgon ott állt a második lámpánál- A zöld dzsekis ahelyett, hogy hátulról telibe verte volna a furgont, lefektette a motort a bal oldalára. . Néhány méter együtt csúsztak, aztán a zöld dzsekis lerúgta magáról a motor, ami becsúszott a furgon alá, annak a plató alá szerelt pótkereke fogta meg. A zöld dzsekis felállt, kicsit húzta a bal lábát, azt amelyik először ért földet, a farmerja a térdénél kiszakadt, de az ember, úgy nagyjából egyben volt.

Soha nem gondoltam, hogy Athen ingerszegény környezet lenne, de ez akkor is, még csak reggel kilenc volt. Vasárnap.

Athén belvárosa egyébként is olyan mintha egy folyamatos néma forradalom zajlana itt. Egy forradalom, amelyet a falakon, épületek homlokzatán, üzletek lehúzott redőnyein vívnának. Fegyverek helyett festékszórókkal, filctollakkal, ecsetekkel. Az elérhető és elérhetetlen felületeket irgalmat nem ismerve borít be mindenhol a graffiti. A gondos művészi módon üzenő, meg a dühösen, vagy kapkodva odafirkantott. Mindegy. A fontos, hogy legyen valami üzenet. Emellett pedig már igazán mellékes a halpiacról kifolyó mocskos lét, amely az Athinas környékén zsírossá teszi az utcakövet. Athén küszködik a menekült válsággal. Most éppen csak, annyi változott, hogy a néhány nappal korábban Törökországgal megkötött megállapodás mindet bizonytalanná tett. A Balkáni útvonal formálisan is lezárt határai azt jelentik, hogy a menekültek beragadnak Görögországba. A görögök pedig és ez világosan és félreérthetetlenül kiderült az elmúlt hónapokban, nem képesek a képtelenre, teljesen lezárni tengeri határaikat. Közben érkeznek a menekültek és számuk egyre csak növekszik, igaz még a kezelhető mértéken belül marad. A kérdés, hogy meddig.

Kivillamosozom a legismertebb athéni menekült táborba. A Syngagmáról indul a villamos, amely végeérhetetlenül hosszú vonalon fut. Valahol félúton a két végállomás között kifut a tengerpartra és ott megy tovább. Itt a tengerparton van a görög főváros egykori repülőtere az Eleniko (Helleniko), amit 2001-ben zártak be. A parton, az autóút mellett van a parkoló. Már a betont is felverte a gaz. A kerítéssel körbevett terminál-épület mellett egy Olympic Airways-es repülőkhöz tolható lépcső, aminek aljában egy szobor áll. Egy kétségbeesett arcú, sovány, kalapos ember lép felfelé. A lépcső tetején egy plexi mögé zárt angyal képe várja. A fehér angyal, Gábriel vagy Dzsibril. Egy teljesen szürreális hely igazán pontosan központozott belépője ott rögtön a kapu mellett.

A kapunál, ahol vagy százan tolonganak kezükben a regisztrációs papírral. Mint kiderül, a papír bemutatásával szeretnének ebédjegyhez jutni, ami nem más mint egy pontosan négyzetre vágott papír darab amire játéknyomdával egy maci fejet nyomtak. Persze bármi lehetne ezen, a lényeg, erre osztják a kaját. Simán átjutok a tömegen, beengednek a kapun, papírt senki nem kér tőlem. Ott állok egyik lábamról a másikra az érkezési oldal közepén, ami most élelmiszer raktár. Innen látják el a menekülteket. Száraz tészták, tatrós és sűrített tej, levespor, rizs, zöldség, gyümölcs, kétszersült. Minden ipari mennyiségben. Várnom kell, mert az egyik sarokban sebtiben leválasztott irodájában van a táborért felelős hölgy, aki majd elmondja mi a helyzet. Az értekezlet elhúzódni tűnik. Kimegyek a kapun, és a menekülteket követve felmegyek a terminál indulási szintjére.

Mint egy látomás. A szürke linóleummal burkolt padlón sátrak borítják be az egész csarnokot. Közöttük csak annyi hely, hogy óvatosan egy ember el tudjon menni. A repülőtéri információs táblák még működnek. Az egyik kéken világít, a vámmentes bolt felé mutat rajta a nyíl. Mellette egy sárga tábla, amely a repülő járatok indulásához igazít, alatta a sátrakkal. Ez persze csak egy látomás mert ilyent nehéz lenne kitalálni. Legtöbben a konnektorok mellett ücsörögnek. Aki tudja tölti a telefonját. Egy szabad konnektor bárminél értékesebb. Visszamegyek az irodába, de az értekezlet még tart. Újabb séta.

A parkoló végén egy kapu, ami nyitva van. Jönnek mennek a menekültek. Megpróbálkozom én is, de a második kapuban ott egy rendőrségi autó. A fiatal görög rendőr kérdezi, mit akarok?

„Nem pontosan tudom, de megnézném a menekültek helyzetét ott, azon a másik helyen „ – mutatok a kifutópálya túloldalára, amerre a tábort sejtem. Mint kiderül, az épület ott a távolban az olimpiai kosárlabda csarnok, amit a baseball stadion, szintén olimpiai cucc, lelátója alá építettek.

„Azt csak a belügyminisztérium engedélyével lehet megtenni. Itt ezen a kapun csak menekült és önkéntes léphet be”, - mondja és közben mosolyog, meg elnézést is kér. Nincs hangjában semmi, az itt én mondom meg mi lesz mindenhatóságából.

Szóval ott a tábornak a másik része a kosárlabda csarnoknál. Az ahova nem lehet bemenni. Nem vitatkozom. Az indulási csarnokot úgysem überelheti semmi. (Lehet még ezt az überelést használni így leírva, annak veszélye nélkül, hogy egy taxis pofán verjen?)

Mire visszaérek véget ér az értekezlet. Nara a tábor vezetője éppen a kapunál nézegeti a papírokat és próbálja kiszűrni azokat akik sunnyognak. Nem nagyon értem mit lehet itt a kerülőút, de biztos van, ahogy mindenhol van. Egy afgán asszonynak van a kezében vagy tizenöt papír, amire jegyet szeretne kapni. Nara mondja neki, kettőt ad neki, mert a többi nem az ő hozzátartozója. Ha enni akarnak fáradjanak ide.

Kiderül, hogy illegálisan vagyok itt. Engedély kellene, amit eddig senki nem kért ugyan. Megkímélem Narat és nem mesélem el, hogy már kétszer körbejártam a tábort és a raktárt is. Annyit azért elmond, hogy itt a reptéri táborban 1500 menekült él. Főleg afgánok. Arról, hogy mi lesz a sorsuk, mi lesz a tábor sorsa, csak a tipikus felhúzott váll, enyhén széttárt karokkal a válasz.

„Ez egyelőre senki nem tudja”, teszi azért hozzá, ha nem értettem volna a jelbeszédet.

George Pleiosszal az Athéni Egyetem professzorával egy belvárosi kávézó teraszán üldögélünk. Pleios tudományosan követi a menekült válságot. Egy EU-s projekt egyik vezetője. Ha elkészül érdekes információkat lehet majd belőle megtudni.

„Ennek itt nincs vége. Az egyezség, amit az Unió a törökökkel kötött nem a probléma forrására koncentrál. Egy ideig lesznek eredmények. Talán kevesebben jönnek, de attól még a problémát nem oldották meg”, magyarázza. „A menekültek ott vannak Törökországban. És Törökország nem akarja őket. Az a kérdés, hogy merre tolódik el az útvonal? Elképzelhető a Fekete-tengeri út megnyílása is. Ez persze csak pénz kérdése. Ha van, aki meg tudja ezt fizetni, akkor majd Törökországból arrafelé indulnak, Románián keresztül.”

Pleios egyébként maga is Leszboszról származik, nagyszülei pedig a mai Törökországból.

„Apai nagyapám Isztambulban élt, anyai nagyapám pedig Leszboszszal szemben Ayvalik mellett. Ennek is köszönhetően napi információim vannak arról mi történik.”

A Public nevű könyvesbolt tetőteraszán lévő kávézóban, a Syntagma téren beszéltünk meg találkozót Corina Vasilopoulousszal. Korábban érkezem így van időm egy kicsit belefeledkezni Athén belvárosának látványába. A város felé emelkedő épület tetejéről olyan a kilátás, hogy még a közepes eszpresszó is megbocsájtható lenne. De az is tökéletes. Szemben, a tér túloldalán a Parlament épülete, mögötte látszanak a hegyoldalba épült negyedek. Süt a nap, meleg van.

Corina a Sziriza képviselője a 110 tagú atticai képviselő testületben. Attica régió Észak Görögország után a leginkább érintett a menekült válságban. Ide, Pireusz kikötőjébe érkeznek a menekültek a szigetekről és itt van a legtöbb menekült tábor is. Egyelőre.

„A polgármestereket arra kérte a kormány, hogy találjanak megfelelő helyeket, ahol el lehet helyezni a menekülteket, ha szükség lenne rá”, meséli.

Aztán rátérünk a szolidaritás ügyére. Arra amit a görög nép ebben a helyzetben mutat. Az az erkölcsi tartás, amivel a menekülteket kezelik egészen megdöbbentő, hiszen a görögök azok, akik ennek a válságnak minden baját a nyakukba kapták. Nem most. Most csak nagyobb lett a baj.

„A görögök maguk is menekültek. Volt itt lakosságcsere az I. Világháború után, menekülés a diktatúra éveiben. Szóval emlékek és tapasztalatok vannak bőven. És most azt hiszem rajtunk a sor”, magyarázza. Persze ha ez ilyen egyszerű lenne. Mi magyarok is mentettük az irhánkat eleget, aztán mégis. A közvélemény-kutatások szerint a görgök 66 százaléka szimpatizál a menekültekkel, ami az adott helyzetben egy egészen elképesztően magas szám. Bár az is igaz, hogy Athénban igazából csak az Eleniko repülőteret és a belvárost összekötő villamoson és az Omoniától nem messze lévő Victoria téren lehet menekülteket látni. A Victoria tér lett a menekültek találkozó helye. Ez még tavaly nyáron kezdődött, amikor a szigetekről nagy számban érkeztek a görög fővárosba a menekültek és nem nagyon volt hova menniük. Itt táboroztak le, töltöttek el egy két napot és utaztak tovább észak felé. Aztán ez így maradt. A tér reggeltől estig tele van menekültekkel és amolyan keleti agora lett belőle. Aki az ismerősével szeretne találkozni, vagy csak a legfrissebb információra kíváncsi az idejön.

Görögország bajban van. Ha nem sikerül a menekült hullámot megállítani tényleg menekült táborrá válhat az ország. Egyelőre kezelhetőnek tűnik a dolog. Az országban ötvenezer menekült van, akiket megpróbálnak táborokban elhelyezni. Ezeknek a táboroknak a nagy többségét azonban sebtiben építették meg és a körülmények borzalmasak. Egyelőre azt sem tudják a görögök, hogy mi legyen a macedón határon létrejött Idomeni táborral, ami egyre inkább kezd a calaisi dzsungelre hasonlítani. Jelenleg tizenkét ezer ember él ott embertelen körülmények között, ám B terv hiányában nem akarnak mozdulni. Még mindig abban reménykednek valamikor csak megnyílik a határ. Erre van a legkisebb esély.