2012. december 08. szombat

Szeretem az összeesküvés-elméleteket. Szórakoztatóak. Az összeesküvés-elméletek világa olyan, mint a fotelban ülő fociszakértőké. Mindenre van azonnali magyarázat, amely magában hordozza a gyors cáfolatot is. Jó kis móka végigfutni ezeken az elméleteken, rendszerbe rakni őket, így a végén acélgolyó simaságú kerek egész lesz belőlük, fogást sem lehet találni rajtuk. Soha nem úgy kezdődnek: „tételezzük fel”, vagy „elképzelhető, hogy…”. Szigorú, kétségbevonhatatlan állítások ezek, kétkedések és önreflexiók nélkül. Szeretem őket, mert nemcsak szórakoztatóak, de hangulatukban semmi máshoz, talán csak John Le Carré regényeihez hasonlíthatók: pállott alkoholszag, mindent belengő cigarettafüst, amelyen sejtelmes fények szűrödnek át, indulatos, ám visszafojtott mondatok, felhajtott felöltőgallér, intrikák és ellen-intrikák.

Itt van az enyém. Most, hogy már minden vagy majdnem minden elhangzott oda is meg vissza is, érzelmesen, visszafogottan, indulatosan, szakszerűen, vagy csak úgy „engem nem is érdekel, de azért elmondom” alapon a parlamenti zsidózásról, nem tudok ellenállni a kísértésnek és egymás alá írom, honnan vitt el energiákat ez a verbális ámokfutás. Már ha vannak még energiák vagy már csak az enerváltság és olyan zsigeri dolgok vannak, amelyeket néha én is érzek: hogy elkezd onnan lentről felfelé jönni.

Időrend nincs. Semmi értelme.

Skandalum van. De ezt tudtuk. Tervezett skandalum ez, szándékosan nem írok világbotrányt, mert úgy gondolom, a világot a saját baja jobban érdekli, mint ez. Esetleg megér egy nemzetközi kézlegyintést az, hogy Magyarországon törvénybe foglalták a választási regisztrációt, amelynek a világon semmi értelme nincs, hacsak értelemnek nem nevezzük az állampárt hatalmon maradását és a választásokon való leválthatatlanságát. Közben ez ügyben felsejlik valamiféle technikai probléma is, amit egy egyszerű matematikai egyenlettel lehetne pontosan bizonyítani, hogy adott választópolgárok száma, adott, egy regisztrálni kívánó polgárra eső idő, adott infrastruktúra a hozzárendelt humán erőforrással. Na ennek a végén majd meglátjuk, hogy az egyenlet végösszege nem jön össze sehogy sem. A projekt nem megvalósítható. Persze ez senkit nem érdekel, pontosabban azokat nem, akiket érdekelnie kellene, nekik a józan ésszel felmérhető dolgok nem erősségük. Az elnökünk lépése csak egy újabb duplacsavar, olaj összeesküvés elméletem meleget árasztó tüzére. Lehet tovább kombinálni, rakni egymás mellé a kirakós játék darabjait, hogy mi lesz, ha az Alkotmánybíróság mégis, akkor ő mégiscsak egy igazi elnök, hogy levében vagy levél nélkül… Mindegy is. A végén ott van a regisztráció.

Aztán itt van rögtön az államilag támogatott felsőoktatási helyek újabb drasztikus csökkentése. Nem mintha eddig olyan sok lett volna. Kijött az újabb keretszám, az állampárt 10 480 főben határozta meg a helyek számát. Micsoda snassz döntés! Miért nem ragaszkodnak a kerek tízezerhez, a felsőhöz természetesen. (copyright: SZF) Kár lenne most mindenféle évekkel ezelőtti nyilatkozatokat előrángatni, népszavazási kérdések felidézésével terhelni magunkat. Az akkor volt, ez meg most van.

A nyomorultakat egyébként is szereti ütni az állampárt. Ha kell, jönnek a kőfaragók, egy egyszerű sírköves is megteszi szerintem, és új sorok kerülnek bele az Alaptörvénybe, amelyek majd explicite kijelölik, kinek hol a helye. A hajléktalannak a Marson. Gondolom. Időt is kár erre vesztegetni. Hacsak a gáz és az elektromos áram áráról szóló bejelentés kapcsán nem. Mert ez ugye gesztus a magyar családoknak. Igaz, a magyar családoknak azt nem mondta még el senki, hogy ettől semmi nem lesz jobb, sokkal rosszabb viszont lesz, és annak a sokkal rosszabbnak az árát is majd velük fizettetik meg. Akiket az állampárt már felállított a szopórollerra, azok ott maradnak ez után is, csak a roller pörög majd gyorsabban.

Aztán itt van a volt belsőépítész legfőbb magyar művésszé való kinevezése. Csak egy ötlet, de az ő nevét is jobb lenne Alaptörvénybe vésni, már csak a miheztartás végett is. Meg hogy a kőfaragóknak ne kelljen még egyszer kiszállási díjat fizetni. Az, hogy a kulturfkampfért felelős ember fütyül a demokráciára, nem meglepő. Igazából, akkor lepődtem volna meg, ha nem fütyülne. Közben persze a sorok között ő is elzsidózta magát. Szofisztikáltabban, mint ahogy azt a parlamentben szokták, ám aljasabbul is. Ez rendben is van. Napirendre tértünk felette. Gondolom, már barkácsolják a magyarságteljesítmény-mérőt, amely nemzettudatot is mér majd. Nem tudom, hogy nézhet ki egy ilyen műszer, de majdnem biztos vagyok benne, hogy lesz. Ha az amerikaiak 1977-ben ki tudták lőni a nagy semmibe a Voyager űrszondákat, amelyek azóta is csak mennek és mennek, most valahol éppen a Naprendszerünk határán járnak. Megtettek már vagy nyolc és fél fénynapnyi távolságot a Nyugat hanyatlásának legfényesebb bizonyítékaként. Akkor miért ne hihetnék abban, hogy egy egyszerű kis magyarságteljesítmény-mérő nem összehozható, esetleg farostból, nejlonból és házgyári betonból, már ha értik, mire gondolok. De csak azért gondolom ezt, mert liberálhisztim nem ismer határokat.

Közben ízlelgetem az általam eddig sohasem hallott szóösszetételt: „tudományetikai vétség”.

És mindez egy hét alatt. Követni sem lehet. És ha nem, hát akadozik az összeesküvés-elméletek fényesre polírozása. Ott marad a sorja, nincs happy end, csak az a fojtogató levegőjű, füstös kétség. Tényleg olyan már ez, mint egy Le Carré regény.