Koszovói történet egy betiltott szoborról, amelyből végül kivilágítatatlan arkangyal lett

Szerbia a földgömb tetején

szerző: Kakuk György
2008. május 27. kedd

Megjelent egy helyi vállalkozó, traktorjáról üdvözölte a híd őrzőit, majd leborított egy platónyi közepes méretű sóderkavicsot. Dobálni éppen jó.

Hogyan lesz Szerbia bokréta az Isten kalapján, hogy aztán bombák hulljanak rá? És miként terveznek szerb nyugdíjasok efféle szobrokat? És miért tiltja be az ENSZ az emlékműemelést? Veszélyesebb-e a kivilágítatlan arkangyal a reflektorokkal körbevettnél? Furcsa kérdésekre furcsa történetek a válaszok – amint már megszokhatták a Koszovóban őrjáratozó zóna-békefenntartó, Kakuk György jelentéseiből.

– Ki a fasz (who the fuck…) adott erre engedélyt? – kérdezte a főnököm, szigorúan magánbeszélgetés-jelleggel, egy kora reggeli órán, valamikor 2005 végén. Az első kávé előtt nehéz megszólalni, különösen ilyen politikailag kényes kérdésekre válaszolni, inkább maradtam csöndben. Nem is tőlem várt választ valójában, csak tudni szerette volna, hogy a szerbek miféle engedély alapján kezdtek neki egy emlékmű építésének a város talán legérzékenyebb pontján, a híd északi oldalán, közvetlenül a folyóparton.

Persze ennek az emlékműnek nem itt kezdődött a története.

2005 júliusában az addig szigorú ellenőrzés alatt álló hidat megnyitottuk a forgalom előtt. Szépen fokozatosan, néhány hét alatt eltűntek a barikádok, a szögesdrótok, homokzsákok, katonai őrbódék és minden, ami valamiféle különleges helyzetre utalt. Az albánok üdvözölték a lépést, a szerbek vehemensen tiltakoztak. Szerintük így kevésbé vannak biztonságban. Hogy nyomatékosítsanak, minden délelőtt úgy százan megjelentek a hídnál, és az újbóli lezárását követelték.

A helyi nyugdíjasok pedig folyamatosan őrséget adtak. Egy baj volt csupán. Az elhaladó albán autókat nem volt mivel megdobálni. Nem volt semmi kéznél. Néhány nap után megjelent egy helyi vállalkozó, traktorjának tetején ülve üdvözölte a híd őrzőit, majd gyorsan leborított egy platónyi közepes méretű sóderkavicsot. Dobálni éppen nagyon jó.

A rendőrök ekkor avatkoztak közbe. Verbálisan. Kérték a nyugdíjasokat, ugyan tegyék már a járda közepéről valahova máshová ezt a kőhalmot. Persze a nyugdíjasok nem csináltak semmit. Így ment ez néhány napig, amikor már a politikai megbeszélések napirendjére is felkerült a híd melletti kőhalom

Erre már válaszoltak a nyugdíjasok. „Egy emlékmű alapanyagáról van szó, amelyet hőseink emlékére építünk” – így magyarázták. Újabb üzenetek jöttek-mentek, mígnem kiderült, hogy a nyugdíjasok tényleg beadtak egy kérelmet az észak-mitrovicai ENSZ-adminisztrációhoz, hogy az emlékmű felépülhessen.

Az engedély elbírálása után tette fel a fenti, indításképpen idézett kérdést a főnököm.

Nem volt mit tenni. Az engedélyt megkapták a nyugdíjasok, visszavonni súlyos politikai kockázat nélkül nem lehetett, maradt hát a jöjjön, aminek jönnie kell-stratégia – meg a dolgok késleltetése.

Bekértük a tervet. Gyorsan kiderült, hogy az nincs. Néhány napig álltak a munkálatok, majd a nyugdíjasok vezetője megjelent az ENSZ-irodában, és átadott egy A4-es lapra láthatóan nagy igyekezettel, ám sietve felskiccelt tervet. A dolog lényege azonban jól kivehető volt.

Egy csonka gúla lenne az emlékmű, a tetején egy földgömb ül, Szerbia természetesen annak a közepén, majd egy NATO-bomba érkezik az égből. Magát az emlékművet eget pásztázó fénycsóvák vennék körbe.

Gyorsan találkozót kértünk Momirtól, a szerb kormányhoz tartozó koordinációs központ vezetőjétől. Zavarban volt. Értette a probléma lényegét, ám lojális szerbként próbálta eladni az emlékművet.

– Multietnikus dolog lesz – kezdte a varázsszóval. Gondolta, hogy így átcsúszhat a dolog. – Mindenkinek a neve rajta lesz, aki a háborúban életét vesztette Mitrovicában.
Ekkor elkövettem egy hibát. Kérdeztem.
– Szóval azoknak az albánoknak is emléket állít, akiket szerb félkatonai egységek végeztek ki 1999-ben?

Momir rám nézett, mint aki nem hisz a fülének.
– Ez a kérdés provokáció – mondta felháborodottan. Aztán ennyiben maradtunk. Szóval nem.

Kezdett a dolog elnehezülni. Közben valami történhetett. Vagy Belgrádból avatkoztak közbe, vagy elfogyott a pénz, esetleg mindkettő. A munkálatok leálltak. Másfél évig ott állt az emlékmű kezdeménye: egy betonoszlop.

Aztán jött 2007 tavasza. Egyik reggel újra munkások jelentek meg az emlékműnél, és határozottan azt a benyomást keltették, hogy vagy utasítás, vagy pénz – leginkább mindkettő – érkezett Belgrádból, és az emlékművet be kell fejezni. Ezzel egy időben újra felvetődött a kérdés: hogyan fog kinézni?

Momirhoz mentünk abban a reményben, hogy ő megvilágosodást hoz majd. Hozott.
– Nem lesz földgömb meg NATO-bomba – mondta, majd hátradőlt pörgős foteljében, és várta hatást. Csalódott volt. A hatás elmaradt. A kérdés még mindig ott lebegett: mit raknak majd az emlékmű tetejére?

– Szerényen csak a Fehér Arkangyal arcmását – magyarázta Momir.
– Jó rendben, de nem lesz kivilágítva – mondta a főnököm.
– Nem lesz.

Ennyiben maradtunk. A fehér arkangyalt néhány napon belül felinstallálták az obeliszk tetejére. A helyi albánok is csendben maradtak. Az emlékműavatót is megtartották mindenféle provokáció nélkül.

Azóta meg csend van. Az emlékmű körül legalábbis.