Pingpongozik az EU rendfenntartóival Belgrád és Pristina, és necces a helyzet

Úniós misszionáriusok kalandjai

szerző: Kakuk György
2008. november 11. kedd
olvasási idő 4 perc

Van egy ország, amely nem tart az EU-ba, inkább az unió tart az országba, de ez nehezebb, mint a csatlakozás. Az Európai Unió missziójának kellene átvennie Koszovó felügyeletét, de csak pingpongoznak vele az érintettek, ahelyett hogy beengednék.

Az Európai Unió Koszovóba tervezett missziója (EULEX) bajban van. Először a gondok forrását kellene orvosolni, és csak utána kezdődhetne a munka. A missziónak nincs olyan mandátuma, amely Koszovó teljes területére felhatalmazást adna a működéshez. Februárban, amikor a koszovói albánok egyoldalúan kikiáltották a tartomány függetlenségét, az EU abban reménykedett, hogy majd az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogadja, és megteszi a szükséges lépéseket, hogy jogilag is rendezze a helyzetet, de ez az orosz vétófenyegetés miatt nem történt meg. Az EU missziója jelen van ugyan Koszovóban, de csak az albánok által ellenőrzött területeken. A koszovói szerbek, a belgrádi kormány támogatását élvezve, folyamatosan elutasították a EU-jelenlétet, és ez azóta sem változott. Így a mandátum fele nem máson, mint a kikiáltott Koszovói Köztársaság alkotmányán alapszik.

A probléma másik oka Koszovó virtuális megosztottsága. Az északon lévő három szerb többségű önkormányzat és Mitrovica városának szerbek lakta északi része az a terület, ahova egyelőre az EU biztonsági okokból képtelen „betenni a lábát”. A szerbek a minap zárták le azt az aláírásgyűjtést, amely a „STOP ELUEX” nevet kapta. A napokban adják át Boris Tadic szerb elnöknek azt a nyolcvanezer aláírást, amelyet az EU-misszió ellen gyűjtöttek.

Konkrétan az a bajuk az EU-jelenléttel, hogy a misszió a Martti Ahtisaari-féle terv alapján venne részt Koszovó rendbetételében, ez a terv pedig egyértelműen a független Koszovót támogatja. Szerbia és a szerbek pedig világossá tették, hogy ők semmilyen körülmények között nem hajlandók elismerni a függetlenséget.

Az EU most valamiféle öszvérmegoldást keres. Ehhez pedig az ENSZ-szel és a belgrádi kormányzattal kell egyezkedni. Ha lesz megoldás, annak súlyos ára lesz. Belgrád világossá tette, hogy csak három feltétel teljesülése esetén hajlandó bármiféle egyezségre: az EU-misszió feladja az Ahtisaari-tervet, „státussemleges” politikát folytat és a szerb intézmények teljes – politikai és pénzügyi – autonómiát kapnak.

A megbeszéléseket tárgyalások, egyeztetések, majd újabb tárgyalások követték. A Biztonsági Tanács napirendjéről az utóbbi hetekben kétszer vették le a koszovói ügyet abban a reményben, hogy majd valamiféle javaslattal tudnak előállni. Egyelőre csak a bizonytalanság van, híresztelések meg az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok. Az albán oldal kategorikusan elutasít mindent, ami bármiféle elmozdulás lenne a kompromisszum felé. A minap Bernard Kouchner francia külügyminiszter is arra szólította fel az albánokat: gyakoroljanak önmérsékletet, és legyenek a megoldás részei. A válasz a konkrét kérésre még várat magára, ám a jelzések nem ígéretesek

Az EU-misszió bajban van. Ha teljesíti Belgrád feltételeit, ami úgy tűnik, elengedhetetlen a teljes mandátumhoz, akkor beleütközik az albán falba. Ott állnak, pontosabban ülnek majd két szék között a földön. Ha tartják magukat az eredeti tervhez, akkor nem tudnak Koszovó teljes területén működni, és újabb lépést tesznek a tartomány megosztásához.

Miközben folyik a diplomáciai birkózás az összes létező szőnyegen, a koszovói szerbek azért aggódnak, hogy a végén Belgrád olyan üzletet köt az EU-val, amelynek eredményeként ők a pristinai kormányzat uralma alá kerülnek. Az albánokat pedig a hideg rázza ki, ha arra gondolnak, hogy mindez Koszovó formális megosztásához vezethet, és elveszítik az északi területeket. A felek most azon ügyeskednek, hogy fogást találjanak a helyzeten, és valahogy megváltozhatatlanná tegyék a status quót. A baj csak az, hogy a status quo a szerbeknek a megosztást, az albánoknak pedig a jelenlegi határokkal kikiáltott független államot jelenti.

* * *