Kultúrantropológusoknak való terep ez, amelyen óvatosan próbálok lépkedni és megpróbálom elkerülni, hogy bármiféle színikritika terepére merészkedjek. A Nemzeti Színház és annak igazgatói pályázata számomra nem arról szól, hogy az év közepétől ki, vagy ki nem fogja vezetni a színházat. A politikai üzenet a fontos a művészet itt csak másodlagos. Ez lett. Ez ölel bennünket körbe itt ebben a kulturkampfos provinciában, egy elbutuló mikrokozmoszban, amelynek határain túl már számukra nem is létezik semmi, mert amiről nem tudunk az nincs is.

Vidnyánszky Attila teljesítménye figyelemre méltó. Igen az. Beregszásztól Budapestig ívelő karrierje rászolgált az elismerésre. Ez egyben az ő személyes drámája. A mindent elsöprő és felülíró becsvágy. A nincs holnap, csak a ma lehetőségei vannak érzése, ami ott dolgozhatott benne, amikor úgy érzete eljött az ő ideje. Biztosra ment. Úgy alakította a pályát, hogy utolsó meccsét csak ő nyerhette. Megtanulta a hívószavakat, sokszor sok helyen mondta ezeket és elhitette a rezsimmel: az ő emberük.

Hendrik Höfgen lett. Hamburgi szinészből a főváros legfontosabb színházának igazgatója. Az alku megköttetett visszaút nincs. Színpadon Mefisztó az életben Faust: „nem hebehurgyán paroláztam én sem, állom szavam: szolgád vagyok, tiéd, vagy másé, sosem nézem.”

Höfgen progresszív figura. Szeretője „Fekete Vénusz“ félvér , akit kiutasítanak Németországból, öltöztetője zsidó, nála bujkál, kommunista szimpatizáns kollégáját segít kimenekíteni a Gestapo fogságából.

Mindeközben figyelmesen és helyeslően hallgatja a „Tábornagy urat“, aki a német kultúra megtisztításáról beszél neki. „Egy szellemi vámrendszerben a kultúra munkásainak is közre kell működniük.“

Höfgen bólogat.

Vidnyánszky válaszol is: “Nézzék meg a Színház legutóbbi számában azon előadások fotóit, amelyeket beválogattak a német fesztiválra. Már a képek alapján is meg tudom mondani - ez az, ami távol áll tőlem. Sokunknak van elege ebből….  ….Depresszió, torz lények, betegség, szürkeség - ez sugárzik a kilenc képről. Holott létjogosultsága van másfajta szemléletű színháznak is, ami nem csak arról szól, hogy minden rossz, hogy senkik, esendők és rosszak vagyunk.“

Benne van ebben már a normakövetés is. Új idők új szava.

„Lehet-e tiszta művészetet csinálni egy tisztátalan korban? Megőrizheti-e a szellem szent sterilitását? Ki lehet-e bújni a felelősség, a cinkosság vádja alól a sikamlós érveléssel, hogy más a magánélet és az érvényesülés, és más a művészet szilárd belső törvénye, amely nem tűr meg semmi kompromisszumot, és csakis önmagáért beszél?“ - kérdezi Létay Vera az 1981. októberi Filmvilágban megjelent írásában.

Nem fogok erre válaszolni. Bonyolult dolgok ezek. Olyan egyrészről másrészről ügyeknek tűnnek. Ám attól tartok, hogy a művész, majd mikor vége lesz ennek a felvonásnak, talán az előadásnak is, ott fog állni egyedül, magára hagyatottan a reflektorok vakító fényében és alig hallhatóan ismételgeti: „mit akartok, én csak egy rendező vagyok…“

De előtte még mielőtt eltűnik a metrólejáróban visszanéz és kérdez:

“Szabadság? Minek?“