Rövid leszek. Legalábbis megpróbálok az lenni. Nekem Bayer Zsolt a barátom volt. Egészen pontosan: soha nem mondta még ki egyikünk sem, hogy nem vagyunk barátok. Ilyen eddig nem történt még meg.

A kilencvenes évek elején az induló Kurír belpolitikai szerkesztőségében találkoztunk először. Itt barátkoztunk össze. Versenyeztünk, hogy kinek az írását szemlézi az akkor még fontosnak számító Reggeli Krónika. Hallgattuk Kardos G. Gyuri történeteit, akivel szertartásosan el kellett látogatni az Operett Presszóba, ami a Hajós utcai szerkesztőségtől csak egy ugrásra volt. A taxisblokád idején együtt száguldoztunk a Kurír céges Simsonján a városban.

Aztán 1990 őszén a Hitelben megjelent Csoóri Sándor Nappali hold című esszésorozata, amelyben Csoóri irodalomtörténeti fejtegetésekbe szőtt antiszemita megjegyzéseket. A magyarságot fenyegető asszimilációs veszélyekről és az akkor legnagyobb ellenzéki pártról, az SZDSZ-ről például így írt: „…a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet még nem ácsolhatott soha…”

Zsolt erre írt egy igen jó dolgozatot. Ha jól emlékeszem, Éjjeli nap volt a címe. Rettenetesen irigyeltem. Nem csak azért, mert az írás tényleg jó volt. Hanem néhány nappal a megjelenése után a főszerkesztőnél jelentkezett Markó Iván, aki akkor a Győri Balett igazgatója volt. Neki annyira tetszett Bayer írása, hogy meghívta Zsoltot, tartson a társulattal indiai vendégszereplésükre. Ennél nagyobb elismerés akkor nem létezett. Két hét Indiában, ami semmi másról nem szól, csak az élmények megírásáról.

Aztán együtt léptünk tovább a 168 órához. Zsolt a lapba írt, én meg hangos anyagokat csináltam az akkor még létező rádióműsorba. Mester Ákos és Bölcs István egyengette utunkat.

Amikor a Népszabadsághoz került, büszkén mesélte: Molnár Gál Péterrel ül egy irodában, és arról ír, amiről akar.

Utoljára 2002-ben találkoztunk. Én akkor Koszovóban dolgoztam már, és a választásokra jöttem haza. Azt hiszem, péntek délután volt. Begurultam az Attila úti lámpához, és a mellettem lévő sávban Zsolt állt. Integettünk egymásnak, ablakok le. Hogy vagy-hogy vagy? Még megkérdeztem tőle: ettél-e ma már komcsit reggelire? De választ nem kaptam, mert zöldre váltott a lámpa, ő balra el, én meg a Moszkva tér felé.

Most meg van ez.

Nem, nem most van. Most csak megint ez van.

Már évek óta ez van.

Már évek óta próbálom kitalálni, mi a fene történt. Hogy lett egy emberi jogokra, tisztességre (megspórolom a felsorolást) érzékeny újságíróból nettó náciul beszélő ember? Általában fordítva szokott történni. Ki sértette őt meg, ha valaki egyáltalán? Vagy a becsvágy, az ambíció hajtja, és már csak olyat ír le, amiről tudja: saját közönsége örömmel és megelégedéssel röfögi majd vissza? Az anyagi érdek? Annak a célközönségnek a kiszolgálása, amely megveszi könyveit, elolvassa cikkeit? Nem is fontos. Nem is fontos.

A petíciót, amely a Facebookon kering, nem fogom aláírni. Nem csak azért nem, mert túldimenzionálja a dolgot, és valamiféle antihőst teremt, miközben Bayer Zsolt nem az. Hanem, nos olyan ez, mintha a Putyilov gyár munkásai írnának a "Pártnak", hogy a reakciós esztergagépeket a történelem szemétdombjára kellene már dobni.

Egy dolgot teszek, ideírom, amit Nero írt Senecának: „Amicitia nostra dissoluta est.” Barátságunk véget ért.