[caption id="attachment_973" align="alignleft" width="203"] Fekete-Sarlolta ©drMárias[/caption]

„A balett és a Led Zeppelin között nincs sima átmenet.“ Ezt még múlt év december 2-án mondta, nem kevés öniróniával, Barack Obama, aki ugye tudjuk ki, amikor a Fehér Házban tartott fogadáson Natalia Makarova után rátért a jelenlévő Robert Plant, Jimmy Page és John Palul Jones, illetve az objektív okok miatt megjelenni nem tudó John Bonham méltatására. 2012-ben ugyanis David Letterman, Buddy Guy, Dustin Hoffman és a már említett balettművész mellett a Led Zeppelint is beválasztották a Kennedy Center tiszteletbeli tagjai közé (Kennedy Center Honors)

Még aznap este persze gálával ünnepelték az új tagokat, amelynek vitathatatlan fénypontja a három talán legismertebb Zeppelin szám színpadra állítása volt. A Foo Fighters a Rock and Rollt, Lenny Kravitz a Whole Lotta Loveot, a Hearts meg a Stairway to heavent nyomta le olyan alázattal és pontossággal, (Yo Yo Ma ott villázott a nézőtéren) hogy a három ünnepelt öregúr a végén feladta küzdelmét a könnyekkel.

Ez az egyébként jelentéktelen, innen a Föld szívcsakrájának közeléből majdhogynem említésre sem méltó, eseményt csak azért idézném itt fel, mert mintha valamiféle kié ez a szemétdomb típusú harc bontakozna ki a magyar kultúra romjaim. L. Simon, megy, nem megy, ül, fekszik, pihen. Vagy mindennek az ellenkezője.

Azt azért a saját szájával teszi mindehhez hozzá, mintha védekezne: nem bírálta Fekete Györgyöt. Mert ugye ha bírálta volna, akkor azzal már megvalósította volna azt a cselekményt, amely érthetővé tenné és kontextusba helyezné menesztését (vagy nem menesztését).

Nem. Nem rágom tövig a körmeimet azon izgulva, hogy vajon L. Simon marad vagy megy. Csak ez a gondolkodás az, ami megdermeszt. Hogy van itten egy államtitkár, jó esetben is közepes fazon, meg van az agg kultrúrführer aki áll a miniszterelnök háta mögött benne a szélárnyékban, egy szép rendszereken átívelő, rendszerhűséget bizonyító karrier tetején, mindenféle népi madáretetők és környezetbarát szentháromságok megálmodója és anyagokba faragója, szögelője, fűrészelője és olyan ügyesen beállt oda, ahol van, hogy el nem mozdulna onnan, ha heten nyolcan bíztatják sem.

Onnan mondja meg mi volt, van, lesz itt a magyar kultúrában, már ha még kultúrának lehet ezt, ami maradt nevezni. Így tulajdonképpen mindegy is, hogy L. Simon vagy Halász vagy a Tótotto.

A kurzuskonzervatív Stumpf András meg azon mereng a heti Válasz hasábjain, hogy nem a hiszteroliberálisok hanem jobboldali setét erők gyűrték le L. Simont és hát ez azért már mégiscsak. Az is kiderül ugyanitt, hogy miket mondott a legfőbb kulturfhürer, aki, egy interjú szerint

"Nem korosztályban, nem vallásban, nem stílusban és nem műfajban gondolkodik, hanem abban, hogy a nemzet megmaradása szempontjából mi hasznos. A haszontalanok között van rengeteg nagy mű, a hasznosak között pedig akadnak közepes alkotások, ez igaz. Az én mértékem ennek ellenére is a hasznosság,“ mondja Fekete. Értsd: szakrális, székelykapus, magyaros cuccok jöhetnek a többi kuka.

Az üzenet világos. Itt senkinek nem kell majd keresnie a sima átmenetet a balett és a Led Zeppelin között. Posztmodern dekadencia, pop kultúra, punk program? Egyik sem hasznos, így felejtős a dolog. A romok maradnak. Meg ámokfutó Kerényi Imre csak, hogy nap mint nap emlékeztessenek mindenkit, ott a jobb oldalon is, hogy a kontraszelekció miféle csodákra képes. Ő meg Fekete majd ott állnak a kultúra romjainak a tetején és szelektálnak: hasznosak jobbra, haszontalanok balra.

Ugorhatunk bele a nemzeti nagybőgőbe, mikor majd dübörög a színpadról az, az én nevem Kukorica János. Tényleg jó lesz.