Még nem volt reggel 10. Kávézni indultunk, mielőtt továbbrepültünk volna Athénban. Pedig nem így terveztük. Eredetileg hajóval mentünk volna, de a görög kikötői munkások sztrájkja átterveztet mindent. Repülőjegyet is csak pult alól, valójában teljesen érthetetlen módon sikerült vennünk. Leszboszra több ezer menekült ragadt be, mert egész egyszerűen nincs mivel továbbmenniük. De a kávézásból nem lett semmi.

A tengerparti úton észrevettük, hogy valami nincs rendben. Láttuk, hogy egy menekültekkel túlterhelt csónak hánykolódik vagy kétszáz méterre a parttól, és hogy egy ember próbál úszni a part felé. Aztán a hullámok között előbukkant még másik kettő. Pedig ezen a partszakaszon alig jönnek menekültek. Túlságosan messze van Törökország, és az ilyenkor uralkodó északkeleti szél miatt nagyok a hullámok.

Aztán mégis itt volt. Vagy harminc ember ült a csónakban, amit sodortak a hullámok a város felé. Az a másik három meg küzdött az elemekkel. Az egyiküket kihúzta egy halász. A másik kettő partot ért.

Néhány perccel azelőtt, hogy kihúzták volna őket a partra, megállt a görög miniszterelnök autókonvoja, néhányan kiszálltak az autókból, aztán sietve távoztak. Mintha Martin Schultzot, az Európai Parlament alelnökét láttam volna az egyik autóban. Alexisz Ciprasz egynapos látogatásra érkezett Leszboszra. Emblematikus pillanat volt. Egy perc, vagy tán annyi sem. Európa rápillant a válságra.

A görögök itt Leszboszon sztoikus nyugalommal tekintenek az egész válságra. A turistaszezont tönkretette a menekültválság, csak itt Leszboszon húszezer foglalást mondtak le a nyáron, most katasztrófamunkások, újságírók és menekültek jelentik a látogatókat és a bevételt. Persze azért aggódik mindenki. Mi lesz, ha tényleg beköszönt a rossz idő, mi lesz, ha végleg lezárulnak az európai határok? Mi lesz ezzel a tengernyi emberrel, ha itt ragadnak?

Mert ahhoz nem kell magas rangú politikusokat szállító autókonvojoknak megállni az út mellett, hogy érezzék a görögök, Európa csak rápillant a dolgokra. És mintha abban bízna, hogy végre beköszönt a tél és befagynak a menekültútvonalak.

Mintha a tényeket senki nem akarná a nagy udvariasság és diplomatikusság jegyében egymás szemébe mondani. Mintha a tálibok nem vennék át szinte a teljes irányítást Afganisztán felett. Mintha nem nőnének gomba módra az embercsempész ügynökségek Pakisztánban, mintha a Boko Haram befejezte volna ámokfutását Nigériában. Mintha nem hullott volna tegnap az égből 35 hordó bomba szíriai lakónegyedekre, az orosz bombázásokról nem is beszélve. Mintha a világ nyolcvan százaléka nem napi 2 dollárból vagy annál is kevesebből élne. Mintha…

Közben az embercsempész bandák, amelyek igazi multinacionális vállalkozásokká nőttek, túszul ejtették Európát.

A centrum, a jobb és a bal a túlélésért küzd, a szélsőségek népszerűsége soha nem látott magasságokba szökken, igaz, megoldást kínálni ők sem tudnak, de politikai felelősség  nélküli hangzatos követeléseik ottvannak már mindenhol a falakra írva.

Az elmúlt négy napban szélcsendes időben több száz gumicsónak ért partot Leszbosz szigetén. Ezek a menekültek innen utaznak tovább Athénba vagy Kavalába, kinek milyen hajójegy jut, onnan pedig indulnak a balkáni úton, fel, északnak. Nagy részük polgárháborús övezetekből jön. De vannak köztük az indiai szubkontinens bukott államainak polgárai is. Pakisztániak, bangladesiek. Iráni keresztények meg mindenki más, aki úgy gondolta, itt az idő útrakelni. És vannak, akiknek itt ér véget az út. Leszbosz fővárosának, Mitilíninek fenn a hegyoldalban van a temetője. Ide temették azokat, akik a tengerbe vesztek és nem sikerült azonosítani őket. A temető sarkában jelöletlen sírok. Földhányás, és rajtuk egy törött márványlap, kézzel írva. A dátum és annyi, hogy ágnosztosz – ismeretlen. De már alig van hely újabb temetésre. Pedig a rossz idő még be sem köszöntött.