Néhány napja itt, az „Auschwitz Üdülőtábor” feliratú pulóver kapcsán, Hanna Arendt híres és sokat magyarázott megállapításával zártam az írásomat. A „gonosz banalitása”, erről írt Arendt 1963-ban megjelent könyvében, amely a Jeruzsálemben tartott Eichmann-per részleteit meséli el. Írásomra jöttek a kommentek, nagyrészt pozitívak, a többi meg trollkodás. Trollnemzet vagyunk, nincs ebben hát semmi meglepő. Egy névvel, címmel (!) érkezett komment azt javasolta: „ugorjunk, uncsi már ez a dolog.“

Ne. Ne ugorjunk. Nem a holokauszt miatt. Nem csak a tagadása miatt. Magunk miatt se. Merthogy a gonosz és az ő banalitása nem holokauszt-specifikus dolog. Az elmúlt hatvanöt évben történtek ezt csak megerősítették. Talán Ruanda  a legismertebb és legborzasztóbb példa. Az 1994-ben történtekről sok mindent lehet tudni. A népirtásnak a hutu–tutszi-konfliktus hétköznapiságából kinőtt borzalmáról már csak annak nincs fogalma, aki elfordul

és másfelé néz. Amikor a bozótvágókésekkel felfegyverkezett – mert ez volt a legolcsóbb fegyver, amit a kezükbe kaphattak – hutuk tutszi szomszédaikat mészárolták le, gyújtottak rájuk templomokat, az olyan hétköznapi természetességgel és pontossággal történt, hogy néhány hét alatt a halálos áldozatok száma félmillió fölé kúszott.

De nem kell félmillió halott a hétköznapi gonosz tettenéréséhez. Én 2004-ben Koszovóban személyesen átélhettem ezt. Ebben az évben, március 17-én a koszovói albán többség szerte a tartományban szerb falvakra és templomokra támadt. A zavargások központja az észak-koszovói nagyváros, Mitrovica volt. Az ENSZ polgári alkalmazottait március 17-én az éjszakai órákban a francia KFOR-erők a város déli részén lévő katonai bázisra evakuálták a városközpontban lévő ENSZ-épületből. Valamikor éjfél körül az utolsó páncélozott terepjáróval érkeztünk a magaslaton lévő bázisra. A látvány, erről a magaslatról, egészen elképesztő volt. A KFOR-bázistól néhány száz méterre lévő szerb falu, Svinjare összes háza, szám szerint 157 ház, lángokban állt. Az éjszakát azokkal a szerbekkel töltöttük, akiket ebből a faluból evakuáltak. Nem volt könnyű éjszaka. Ezeket az embereket korábban hónapokig győzködtük, hogy térjenek haza, kezdjék újra. Nagy volt a bizalmatlanság, a bizonytalanság, de végül, ha lassan is, legtöbben hazatértek. Ott azon az éjszakán, amikor a katonai bázis ebédlőjében egymás mellé kerültünk, nem volt egyszerű ezeknek a svinjarei szerbeknek a szemébe nézni.

Másnap néhány újságíróval lementünk a faluba. Még füstöltek a házak, égtek az istállók. Agyonlőtt disznók hevertek mindenfelé. A házak falán albán felirat tudatta mindenkivel, „ne nyúlj hozzá”, s ezt egy albán név követte. Annak a neve, aki már kinézte magának a „szabaddá” vált ingatlant. Csend és füst ült meg mindent. Aztán az egyik porta kapuján egy kistraktor kanyarodott ki. Utánfutója akkurátusan, élére állított vörös tetőcserepekkel volt megrakva. Két albán férfi ült a traktoron. Az egyik vezetett, a másik mellette egyensúlyozott. A sofőr egy pillanatra lelassított, amikor szembetalálkoztunk. Aztán ránk mosolygott, intett és ment tovább a dolgára a lopott tetőcseréppel. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, mit is jelent a „gonosz banalitása“. A Teve utcai rendőpalota előtt egy ilyen pillanat történt. Nem több, nem kevesebb.

Ezek azok a pillanatok, amelyek lassan, olyan lassan, hogy sokáig észre sem vettük, gyengítették le a társadalom természetes védekezőképességét. Ezeken a pillanatokon keresztül jutottunk el oda, hogy amikor a szabadságunkat veszélyeztető dolgok történnek velünk, már fel sem emeljük a fejünket. Hogy már igazán ki sem veri a biztosítékot, amikor köztörvényes bűnözök szónokolnak nekünk „erkölcsi indíttatásról”, csak csendben és erőtlenül érvelünk. Érveinket pedig, mert érvek, és nem üvöltve kiadott parancsok, alig van, aki meghallja.

Ezért lehet az, hogy amikor a szabadságunkat veszélyeztető alaptörvénymódosítás – amelynek tervezete ellen az egész civilizált világ tiltakozik – elfogadásának délutánján a miniszterelnök a rezsicsökkentésről beszél az Országgyűlés plenáris ülésén, hadat üzen a külföldi tulajdonban lévő energiaszolgáltatóknak, fenyegeti a független magyar bíróságot, azt kell látnunk, hogy a kormánykoalíció dagonyázik a populizmus mocsarában.

Így jutottunk el az utolsó órába, amikor talán még megmenthető a társadalom, és nem kell átélnünk azt, hogy végleg atomjaira hulljon. Amikor végleg szétporlad minden, ami összeköt – bármi legyen is az – bennünket, és ott állunk egyedül, védtelenül, azokkal szemben, akik ránk szabadították a gonoszt, úgy, hogy észre sem vettük. Megélhetési rettegőknek neveztük és kinevettük azokat, akik látták és szóltak.

Ha ez sikerül nekik, akkor elbukunk. Mindahányan. Amikor majd lopják a tetőt a fejünk fölül, nem lesz kihez fordulni. Egyedül leszünk. Jobb- és baloldaliak, hívők és ateisták, férfiak és nők, értelmiségiek és munkások, mind magunkra maradunk, és azt csinálnak majd velünk, amit akarnak.