Az elmúlt hétnek nem kellett volna így megtörténnie. Magyarország ennél nagyobb menekülthullámot is tisztességgel kezelt már.

A múlt pénteki menet, amely a magyar kormány jóvoltából az aljasság meneteként indult, mire elért az M1–M7-es autópályák bevezetőjéhez, az emberiesség, a szolidaritás menetévé magasztosult. A zsámbéki lehajtóig magyar emberek ezrei álltak az autópálya mellett, várták a menekültek menetét, és mindent adtak, amiről úgy gondolták, szükségük lehet a vonulóknak. Víz, élelem, babakocsi, ruha.

A Mol-benzinkútnál egy hölgy, látva az egyik szíriai asszony szenvedését, aki egy sima flip-flopban akkorra már legyalogolt vagy huszonöt kilométert, levette a drága edzőcipőjét, és ráadta az asszonyra. Ott állt mezítláb, boldogan, könnyes szemmel az autópálya leállósávjában, „én majd csak odaérek a parkoló autómhoz valahogy”. Ez a jelenet a szimbóluma lehetne az egyre magasabbra járatott kormányzati gyűlöletkampány bukásának.

*

Az elmúlt hétnek sem kellett volna így megtörténnie. Magyarországon ennél nagyobb menekülthullám is végigsöpört már. 1989-ben, a rendszerváltás előtt egy évvel Magyarországon a hivatalos adatok szerint 18 000 menekültet tartottak nyilván, elsősorban Ceaușescu Romániájából, és nemcsak magyarok voltak, hanem románok, szászok, szerbek, cigányok is. És már akkor is jöttek ide Ázsiából olyanok, akiket befogadott az ország. A 10 ezer lakosra jutó menekültek számát tekintve 1990-ben Magyarország az ötödik volt az európai országok között. Akkor az igazi kérdés persze a magyar–magyar szolidaritás volt, hiszen a regisztrált menekültek nagyobb része az őrült diktátor elől menekülő romániai magyar volt.

1991-ben a Jugoszlávia szétesését hozó háború teljesen új szintre emelte a menekültproblémát. Abban az évben 54 ezren kértek menekültstátuszt Magyarországon, elsősorban a horvátországi harcok elől elmenekülő emberek. 1992-ben, a boszniai háború kitörése után még többen lettek, a KSH adatai szerint a rövid időre kiadott tartózkodási engedélyek száma ugrásszerűen megnőtt 1991-ben, s bár utána folyamatosan csökkent, a boszniai háború végéig, 1995-ig jóval az átlag felett maradt. A menekültek itt éltek közöttünk. A menekülthullám kezdetén, amikor a már akkor is forráshiánnyal küszködő ellátórendszer akadozott, a déli határ menti falvakban létrehozott ideglenes fogadóállomásokon jelentek meg a földönfutóvá vált emberek. Volt olyan település, amelynek a lakói kisebbségbe kerültek a menekültekhez képest. És nem volt balhé. Az Antall-kormány küzdött, mint malac a jégen; rossz és hiányos volt a rendszer, voltak „ügyek”, meg lepukkant mosdó, meg száraz zsemle, meg lassú és bürokratikus rendszer.

Egy dolog nem volt: kormányzati őrület, a menekültek állatokkénti kezelése, szándékos és rendszerszintű szívatás. Nem volt idegenellenes hecckampány. Pedig Antallék, vagy később az azóta minden mértéket elveszítő, és a fehér faj fenntartásáról hadováló Boross miniszterelnök, tisztában voltak a jobbközép koalíció népszerűségének zuhanásával – mégsem az idegenellenességre rájátszva próbáltak a helyzetükön javítani.

A menekültek visszatelepítése témaként fel-felbukkant, ám szinte kizárólag a határon túli magyar kisebbség kontextusában. Még 1997-ben is interpellálták Kuncze Gábort, a Horn-kormány belügyminiszterét ez ügyben. Mert, ugye, jönnek a szerbek a Vajdaságba, onnan meg mennek a magyarok és aztán maradnak Magyarországon, felborul a Vajdaság etnikai aránya az „erőszakos és államilag szervezett betelepítések” miatt. A hazai választók hergelése volt ez is persze az akkori ellenzék részéről, de nem az itt élő menekültekkel szemben, hanem a Vajdaságot „elfoglaló” szerbekkel szemben. Közben meg a legtöbb vajdasági menekültnek – nagy részük magyar nemzetiségű – esze ágában sem volt visszamenni Szerbiába, ami, ismerve az akkori helyzetet, teljesen érthető döntés volt.

Orbán akkoriban is akadémiai szinten játszott a cinizmus összes létező húrján. 1999-ben, első kormányzása idején, amikor koszovói albánok százezrei voltak kénytelenek felkerekedni és a Szerbia elleni NATO-háború idején elhagyni otthonukat, amikor a nemzetközi közösség a humanitárius katasztrófát enyhítendő kvótarendszer felállításáról tárgyalt, Orbán azt mondta: Magyarország nem határoz meg keretszámokat, befogad minden koszovóit, aki a magyar határon menedéket kér. A nemzetközi sajtó pedig benyalta ezt a cinikus dumát, mert elfeledkezett arról, hogy az „összes koszovói” és Magyarország között ott van Milosevics Szerbiája, azaz nulla az esélye annak, hogy a magyar határon akár egyetlen koszovói is menedéket kérjen. A jelenlegi, kormányzati szintre emelt cinizmusnak van tehát előzménye. Az embertelen politikát a „magyar emberek” védelmeként adják el, amivel az alapvető emberi szolidaritás kiirtására tesznek kísérletet.

Ezt a kormányzati szándékot tették zárójelbe a pénteken és szombaton történtek, az emberiesség és a szolidaritás menetei. És ezek után remélhetőleg egyre többen teszik majd fel azt a kérdést, hogy szükséges-e állatokként kezelni embereket? Mert nekünk egy dolgunk maradt: ott állni, egyre többen, az autóutak mellett, és ha kell, akár a cipőnket is átadni a bajba jutottaknak. Elsősorban önmagunkért. Hogy tisztességben tudjuk élni tovább az éle­tünket.

(Megjelent a Magyar Narancsban 2015. szeptember 9-én)