A tábor az autópálya és a régi határátkelő közötti réten néhány óra alatt nőtt ki a semmiből. Tegnap reggel még a régi határátkelőnél gyülekeztek a menekültek.

„Egy nap. Érted? Egy nap alatt értünk ide a görög határtól” – mondja Szahir. Az észak-szíriai Kamisliből indult el négy héttel ezelőtt. Állunk a délutánra menekülttáborrá változott M5-ös autópálya szerb oldalán. A szerb és a magyar átkelők közötti résznél a kerítést meghosszabbítva egy kerekeken guruló vasfalt toltak be a magyarok. Szahir azt szeretné megtudni, most mi lesz?

„Senki nem tudja, senki nem mond semmit” – magyarázza. – „Nyolc napot csak Szíria és Törökország határán ültünk. Láttuk Antakyát, de átkelni nem tudtunk, mert lőttek a törökök. Aztán mégiscsak sikerült.”

Edirne volt a következő állomás, ahol csónakkal mentek szárazföldtől szárazföldig. „Ott már nem volt visszaút, kifizettük a pénzt, 1200 dollárt, és visszafordulni nem lehetett. Az embercsempészeknél fegyver volt, és azt mondták, aki nem megy, lelövik. Pedig féltem rettenetesen, mert nagyok voltak a hullámok.”

Néhány órán múlt csak

A tábor az autópálya és a régi határátkelő közötti réten néhány óra alatt nőtt ki a semmiből. Tegnap reggel még a régi határátkelőnél gyülekeztek a menekültek. Sátrak álltak sorban a járdán és az út mindkét szélén. A kapu, amit a magyarok akkurátusan bezártak, világos üzenet volt. A dupla rendőrsorfal a túloldalon csak nyomatékosítás. Álltak és ültek az emberek a kapu előtt, és arra vártak, abban reménykedtek: egyszer ezt is ki kell majd nyitni. Tényleg nem értették, néhány órán múlott csak, hogy tovább tudjanak utazni.

Az autópályától nyugatra a kerítés mellett kellett elsétálni vagy ötven métert a konténerekig. Reggel még lehetett valamiféle remény, hogy itt történhet valami jó is – a csodavárás kategóriáit emlegethetnénk, ha ízetlenkedni akarnánk. A konténereknél lehet leadni a menekültkérelmeket, ott székel a rögtönítélő bíróság. Persze ez is csak szívatással kombinált szemfényvesztés része, hisz a menekültek nem kapnak tolmácsot. Magyar nyelven történik minden. Aztán a végén aláíratnak velük egy papírt, amiben az áll, hogy mindent megértettek, volt tolmács és a többi. Van hát ennek az egésznek egy olyan vésztörvényszék hangulata. Aztán délutánra már enyhül a nyomás. Alig vannak a konténertábor bejáratánál. Rájöhettek, átkúrás az egész.

Átlesni egy kicsit a réseken

Közben tüntetnek a menekültek, amikor meg nem, akkor csak próbálnak közelebb jutni a Mad Max ihlette vasfalhoz. Átlesni egy kicsit a réseken, nézni a magyar rendőrt, esetleg megpróbálni szót váltani vele. Hátha. Persze nem. A tábor meg nő. Jönnek az újak. Akik lekéstek mindent. Horgoson, a falu szélén a vasúti átjáróban ücsörögnek nagyobb csoportokban a fák alatt. Ők még nem döntötték el, hogy merre is indulnak tovább. Nem mintha valamerre is lehetne. Vannak, akik a sínek mentén gyalogolnak. Őket majd nem egy kapu, hanem a „Fury road” egy másik díszlete, a tehervagon várja. Ők aztán a régi határátkelőhöz érkeznek. Jönnek a csapatok a bozótosból folyamatosan. A vasúti átjárónál még ott a kézzel írott tábla, szép kék festékkel írott betűkkel: „BORDER 2 km” meg egy nyíl. Még este nyolckor is érkezik két busz. Néhány alulmotivált szerb rendőr próbálja elirányítani az utasokat. De azok csak állnak az út közepén tanácstalanul. Senki nem tudja, hogy merre kellene elindulni.

A határátkelőnél tüntetnek. Kiabálnak a kapun túl álló rendőröknek. Közben a kaput szépen feldrótozták. Pengedrót került mindenhova.

Mert ez nem maradhat így örökké…

Hojjatot nem nagyon érdekli a dolog. Ő a motorommal van elfoglalva. Már kétszer körbejárta, megsimogatta a benzintankot, mire meg meri kérdezni, hogy mennyivel megy. A barátjával, Shukrallahhal nézelődik. Afganisztánból jöttek, hazarák. Shukrallahot nem érdekli a motor, vele lehet beszélni másról is. Huszonhat éves, Dél-Afganisztánból indultak el egy hónapja. Eddig jutottak.

„Nem tudom, mi lesz itt velünk. Minden teljesen bizonytalan. Egy dolog biztos, vissza nem megyünk. Négyezer dollárba került eddig ez az út. Iránon és Törökországon keresztül jöttünk. Hogy a fenébe is mennénk vissza.”

Shukrallah huszonhárom éves, irodai menedzsmentet tanult. „Tulajdonképpen mindegy, bármi munkát elvállalok, aztán úgyis kialakul” – magyarázza. Közben megérkezik a harmadik afgán srác is. Szőkés vörös haja és kék szeme van. Meg egy vastag szemüvege. Ehson csak tanulni szeretne. „Hány éves vagy?” – kérdem. „Tizenöt” – mondja, és vigyorog. Tizenöt… és itt van. Afganisztánból. Nincsenek megrendülve a kerítéstől. Majd csak lesz valahogy. Mert hát ez így nem maradhat örökké.