Amikor egy héttel ez előtt átléptük a görög-macedón határt Evzoninál és indultunk tovább dél felé vagy tíz kilométer után láttuk meg az első csoportot. Dél volt. Az autó műszerfalán a hőmérő 37 fokot mutatott. Aki legelől jött, annak furcsán feldagadt az arca, széleseket lépett, húzta a bal lábát. Vagy tízen jöttek mögötte. Többségében férfiak, néhány asszony, egy gyerek. A másik csoport az autópálya mellett a fehér leanderek arnyékában ült. Egymásnak adták a vizes palackot. A harmadik csapatban csak hárman voltak. Fiatal fiúk, kis hátizsák mindegyiken, leszegett fejjel mentek előre a perzselő hőségben. Nekik még harminc kilométer volt hátra a határig.

Holnap én is elindulok. A kétségek számosak, kevés a támaszték. Egy biztos:

légkondicionált autóból kilépve, majd amikor már nagyon kényelmetlen visszaűlve, megérteni nem lehet ezt. Ha pedig nincs megértés a történet is félrehúz. Ebben az elképesztő zajban, ami körülöleli - halálos ölelésével - ezt az egész menekült problémát, nem is érdemes megpróbálkozni túlkiabálni a zajt. Politikai sarlatánok imadják a gyűlöletbiznisz kurrens termékét. Könnyű eladni a piacon. Félelemere, zsigeri gyűlöletre, tudatlanságra játszani politikai extra profittal kecsegtet. Európa bénultan néz. Jövőt kínálni képtelen politikusai a mai napot, meg a következőt élnék csak túl, mandátumuk vége felé tekintgetnek, a rendszerek összeomlanak, a szélsőségek tarolnak. Embert próbáló idők. Embert próbáló kihívás embernek maradni.

Holnap elindulok én is észak felé, keresztül a Balkánon. Ha tudom és karmám is segít elmesélem az El Camino de Balkan, a balkáni Elkaminyó történetét.

Om.

Észak Görögország - 2015. augusztus 6.