Megjelennek majd a radikális imámok, és behúzzák a cél és tudás nélkül lődörgő gyerekeket. És ez nem távoli, egzotikus városok szegénynegyedeiben történik majd, hanem itt, Európa határán. Helyszíni riport.

„Mit gondolsz? Befogadnak?” – Irfan Akhtar kerekre nyílt szemekkel néz rám. Miután elmesélte történetét, várja, hogy megerősítsem, amit gondolni szeretne, amiért végigcsinálta ezt az egészet, amiért Karacsiból eljutott idáig. Mert hát ő nem szíriai, „csak” pakisztáni. Negyvenhat éves, két gyerekkel, és semmit nem akar, csak a gyerekeit, akik odahaza várják a híreket róla, rendes iskolába járatni. Most itt vagyunk Bodumban, a török Riviéra menő nyaralóhelyének külvárosában, egy húsz négyzetméteres garzonban, ahol Irfan meghúzza magát másik nyolc pakisztánival. Arra várnak, hogy mikor vághatnak neki a tengernek a felfújható lélekvesztővel, át Kószra, ami alig néhány kilométer.

„Iránba vízummal érkeztem. Az nem probléma. A nyomorúság Teheránban kezdődött. Itt bezártak bennünket egy helyre, valami raktár lehetett. Voltunk vagy kétszázan. Volt, aki már 15 napja ott volt. Én szerencsére csak néhány órát töltöttem ott. Aztán egy teherautón lévő konténerbe tették az embereket, azzal vittek bennünket a török határra. Majdnem megfulladtunk. Néhány kilométerre a határtól jött egy pick-up, és az vitt bennünket tovább. Én elszakadtam a csoportomtól, amikor már gyalogolni kellett. Teljesen véletlenül jutottam át, egy kurd ember segített. Ekkor már egy fillérem nem maradt. Mindenemet odaadtam a csempészeknek. Törökországban már egyszerűbb volt. Isztambulba mentem, ahol egy textilüzemben dolgoztam két hónapot, hogy legyen pénzem. De persze a 800 líra (280 amerikai dollár), amit ígértek, csak ötszáz lett. És most itt vagyok. Hitelbe fogok átkelni a tengeren. Ha sikerül.”

Irfan története hétköznapi ügy errefelé. Törökország nemcsak a polgárháború elől menekülő szíriaiak és irakiak célpontja, de az indiai szubkontinens felől érkezők tranzitországa is. A pénzük, mire ideérnek, nagyjából elfogy, ezért minden munkát elvállalnak, hogy tovább tudjanak utazni. Feketén dolgoznak, ami a tökéletesen jogfosztott menekültek kizsákmányolása. Jó, ha harmadannyi pénzt kapnak, amennyiért egy helyi török elvállalná ugyanazt a munkát.

A nagy gyűjtőhely

Törökországról sok minden elmondható, de egy dolog nem – az, hogy nem vette volna ki a részét erején fölül a szíriai polgárháború menekültjeinek ellátásából. A hivatalos adatok szerint is kétmillió menekült van az országban, a nem hivatalos számok félmillióval többről tudósítanak. A török államnak eddig közel hétmilliárd dollárjába került a menekültek ellátása, és ezek csak a közvetlen költségek. A kiesett bevételek – turizmus, kereskedelem, elmaradt beruházások – az elmúlt négy évben becslések szerint elérik a hatvanmilliárd dollárt. És akkor a nehezen dollárosítható szociális és etnikai feszültségekről még nem is beszéltünk.

A menekültek csak kisebb hányada él a táborokban, amelyek az ország délkeleti részén, a szíriai határhoz közel találhatók. Az érkezők nagyobb része, ha illegálisan is, megpróbál munkát találni, és anyagi tartalékaikat felhasználva török városok lakói lettek. A munkakeresés, és ezzel összefüggésben az anyagi tartalékok fölélése az egyik legnagyobb probléma. A török hatóságok ugyanis nem adnak ideiglenes munkavállalási engedélyt a menekülteknek, így azok kiszolgáltatott helyzetben vannak, amikor a munkaadóval tárgyalnak a bérről. Közben fogynak a tartalékok. Ez is része a válasznak, hogy miért most indultak útnak ezek az emberek Európa felé.

„Senki nem gondolta, hogy ilyen hosszú ideig eltart a polgárháború – idézi fel a három-négy évvel ezelőtti hangulatot Özgür, a German Marshall Fund of the United States (GMF) nevű befolyásos alapítvány ankarai irodájának vezetője. – Jöttek, és a török kormány, ahogy mindenki más, azt hitte, hogy majd visszamennek. Gyorsan.” Ülünk a GMF elegáns irodájában a reggeli tea felett, és a tervezett udvariassági eszmecseréből pillanatok alatt munkamegbeszélés lesz. Egy nappal vagyunk Angela Merkel látogatása után, amikor a német kancellár a választások előtti íratlan diplomáciai és politikai protokollt felrúgva kinyargalt Ankarába, hogy valahogy hasson a török kormányra; tegyen már valamit az országán átvonuló menekültek ellen – leginkább ne engedje őket átevezni Görögországba. Merkel messziről elkerülte a török ellenzék képviselőit, és tulajdonképpen arról próbált üzletelni Erdoğan államfővel, hogy a piszkos munkát itt, Törökországban végezzék el.

És hogy mire kellene legjobban a pénz?

Törökországban legalább hatszázezer iskoláskorú menekült van. Eddigi találkozásaim során nem volt olyan családos menekült, aki valamilyen formában nem hozta fel a menekülés indokaként a megfelelő iskoláztatás vágyát. A veszély óriási, ha elveszett generáció lesz belőlük is. A szovjet megszállás utáni Afganisztán példája sokak emlékezetében nem él már, pedig a helyzet hasonló. Ha most elvész ez a polgárháborús generáció is, és használható tudás nélkül nő fel, hamarosan a szélsőséges militáns iszlám legkiválóbb toborzóterepe lesz. Megjelennek majd a radikális imámok, és behúzzák a cél és tudás nélkül lődörgő gyerekeket. És ez nem valami távoli, egzotikus helyen, nehezen kimondható és leírható nevű városok szegénynegyedeiben történik majd, hanem itt, Európa határán. Az idő kevés, ráadásul a pénz önmagában nem old meg mindent. Hiába a hárommilliárd euró, amit a török kormány kért, ha nincs stratégia, tudás, szakmai irányítás. Meg persze együttműködés, ami jelenleg a leginkább hiányzik a válság kezeléséből.

Kurdok között

A menekülteknek kicsivel több mint tíz százaléka maradt csak a táborokban. Táborokból is többfajta létezik: vannak a török kormány által felügyelt és működtetett helyek. Ezek között vannak azok, amiket a török kormány szervezett diplomáciai vagy újságíró-delegációknak mutogat. Tágas konténerek vizesblokkokkal, iskolákkal, boldog, mosolygós menekültekkel. Aztán vannak, ahonnan a rettenetes körülmények miatt menekülnek az emberek. Ahol egyedülálló nőnek lenni nem sokkal jelent többet mint árucikknek lenni a túlélési szex piacán; ahol a gyerekeket simán eladják. Erőszak, nyomorúság, kiszolgáltatottság. A harmadik fajta táborok a helyi önkormányzatok ellenőrzése alatt állnak. Diyarbakır mellett van egy ilyen, ahol Szíriából elmenekült yazidi vallású kurdok élnek. Itt törökországi kurd polgári hatóságok felügyelik a kurd menekülteket. Akik ilyen táborokban élnek, azok a szerencsésebb szerencsétlenek.

Diyarbakırnak, a legnagyobb törökországi kurd városnak komoly tapasztalatai vannak a menekültek ellátásában. Nem sokat beszélünk róla, de a város egyik elsődleges célpontja volt azoknak a földönfutóvá tett kurdoknak, akik a kilencvenes években veszítették el otthonaikat. Akkor a török hadsereg a kurd PKK (Kurd Munkáspárt) elleni harc jegyében a gerillák vidéki hátországát szerette volna megszüntetni: háromezer kurd falvat romboltak le, másfél millió ember vált otthontalanná, akiknek egy része Diyarbakırba jött.

Raci Bilicivel ülünk a szokásos tea felett Diyarbakır belvárosában. Raci az IHD, a törökországi Emberi Jogi Szövetség helyi szervezetének elnöke. „A helyzet az, hogy a kormányellenőrzés alatt álló táborokba még mi sem mehetünk be. Hermetikusan vannak elzárva a külvilágtól, és csak anekdotikus információink vannak arról, mi történik odabenn. A menekülteknek nincs hivatalos státuszuk. Ez a legnagyobb probléma. A Shingalból jött yazidi kurdoknak kicsit könnyebb. A város melletti táborban négyezren vannak, de legalább még ennyi menekültet befogadtak az itteni kurdok, mindenfelé a tartományban – meséli Raci. Persze, a helyzet nem könnyű. A város, és erre még a kilencvenes években sem volt példa, utcai harcok színterévé vált. A török biztonsági erők a terrorizmus elleni harcra hivatkozva még néhány nappal korábban is a PKK ifjúsági szervezetének nevezett YDG-H (Hazafias Forradalmi Ifjúsági Mozgalom) fiatal gerilláival harcoltak a város Sur negyedében.

„Erdoğan világosan elmondta, mit gondol a kurdok jogairól: »fegyverrel vagy fegyver nélkül, de az autonómiát eltöröljük«” – magyarázza Raci. A kurdok demokratikus autonómiát szeretnének, errefelé tartottak a dolgok, amíg Erdoğan politikai érdekei azt nem diktálták, hogy a kurdokra borítsa a tárgyalóasztalt.

Csináld magad!

A török hatóságok eddig jószerivel semmit nem tettek a tengeri átkelés megakadályozásáért. Néha megjelennek a parti nagyvárosokban, Bodrumban, İzmirben vagy máshol, ahol menekültek várnak a transzportra, és összeszedik őket. Ilyenkor vagy táborokba viszik a menekülteket, vagy távolabb szabadon engedik őket; aztán minden kezdődik újra.

Bodrumban a buszpályaudvar a menekültek találkozóhelye, itt veszik föl a kapcsolatot a csempészekkel. Néhány óra alatt kiismerhetővé válik az ügymenet. Például amikor e sorokat írom, erős szél fúj, így volt ez tegnap is. Ilyenkor késő délután kevesen vannak itt, mert nem száll tengerre senki. A szomszéd asztalnál egy szíriai család ül két kislánnyal. A férfi néha idegesen telefonál, feláll, elmegy valahova, majd visszajön. A gyerekek a kávézóban szaladgálnak. Egy gumicsónakra várnak. „Úgy működik, hogy az ügynök odaadja a gumicsónakot. Dobozban. Meg a mentőmellényeket. Aztán kivisznek bennünket, ott kell várni, amíg teljesen besötétedik. Közben felfújjuk a csónakot – magyarázza Irfan, akinek már volt egy sikertelen kísérlete. – Azt mondták, hogy négyméteres csónakot adnak. Én bontottam ki a dobozt. Benne volt a papír, háromméteres volt. Nagyon nem mindegy.” Ahogyan az sem, hogy a gumicsónak selejtes-e. Irfan csoportjáé az volt. Egy óra alatt leeresztett az egyik oldala, épp hogy megúszták. Mert a mentőmellények is utángyártottak voltak. Rájuk nyomták ugyan, hogy „Yamaha”, mert így jobban viszik, de szivaccsal voltak kitömve, ami nem arról ismert, hogy fenntart a vízen.

Perivel és Zsuzsával felmegyünk a hegyekbe, autóval fél óra Bodrumtól. Mindketten a menekülteknek próbálnak segíteni. Egy terület kellene, ahol ideiglenesen sátrakat lehetne felállítani azoknak a menekülteknek, akik itt ragadnak a rossz idő, a hideg vagy bármi más miatt. Peri a Princetonon diplomázott török hölgy, aki Isztambulban és itt él. Zsuzsa erdélyi magyar, aki arról vált ismertté, hogy lemondott magyar állampolgárságáról a magyar kormány menekültpolitikája ellen tiltakozva.

A hegyen egy török gazdával találkozunk. „Aykut vagyok Karsból – mutatkozik be, és bár csak öt általánost végzett, tisztábban látja a világot sok mindenkinél. – Nem örülök annak, hogy a szíriaiak itt vannak, de segítek nekik, mert emberek és bajba kerültek. Persze, ebben a helyzetben én harcolnék, és ha kell, meghalnék, már csak becsületből is. – Aykut teatralitást nélkülözve mondja ezt. – Ha kilépsz az ajtódon, átléped a küszöbödet, magad mögött hagysz mindent, senki leszel.” Aykut kezet ad arra, hogy segít.

Hullámok

Bodrumtól húsz kilométerre, Akyarlar és Turgutreis között van az a sziklás partszakasz, ahonnan a menekültek a kedvezőtlen időjárás ellenére is elindulnak. Kósz innen tényleg nagyon közelinek tűnik. Normálisan kevesebb mint egy óra alatt át lehetne érni. Most éppen az a hír járja, hogy rendőrök ellenőrzik az utakat. Állítólag azóta van így, hogy a német belügyminiszter tárgyalt a törökökkel. „Nem a rendes rendőrök, hanem olyan katonai ruhások” – magyarázza Dawud Ibrahimi, aki Görögországban él, és nem tudni, miért segít a pakisztániaknak. Állítólag pénzt nem kap érte. Három hónapja itt van, szállást ad nekik. Irfan is az általa bérelt garzonban húzta meg magát. Tényleg nem értem a motivációját; nem is nagyon feszegetem a dolgot, mert Dawud nekem is segít.

A katonai egyenruhásoknak nincs nyoma napközben. Akyarlarban egy csapat szíriai éppen a taxit fizeti ki, amikor megérkezem. Semmi izgalom, üdülőparti utószezon és nyugalom. Ma kevés az esély az átkelésre, túl nagyok a hullámok.

(Megjelent a Magyar Narancsban  2015. november 1-én. A riport a German Marshall Fund of the United States támogatásával készült. A leírtak nem szükségszerűen egyeznek a GMF véleményével.)