2012. november 20. kedd

Csábító lett volna valami frappáns hobbitos, a Gyűrűk urára mutató analógiára ráhúzni ezt a dolgozatot, ám rá kellett jönnöm: nem elég, hogy egy sort sem olvastam Tolkientől, de amikor a gyerekeim nyomása alatt meghajolva elmentem velük moziba, és végignéztem, mert nem volt más választásom, a soha véget nem érő adaptációkat, általában a filmek közepe táján elaludtam, így nem volt lehetőségem rá, hogy megértsem, ki kicsoda és mit miért csinált. Meg különben is, amikor elkezdtem írni ezt itten, akkor még úgy volt, hogy hétfőn a parlament állampárti része megszavazza a választási regisztrációt részleteiben szabályozó törvényt, aztán ez is valahogy eltaknyolódott, ahogy minden más is.

Nem maradt hát más lehetőség, mint hogy egy sokkal közelibb és rémisztőbb, általam fiatal és dinamikus újságíróként, majd később nem kevésbé lelkes katasztrófa-munkásként közelről szemlélt események sorozatával próbáljam érveimet alátámasztani, és újra leírni, most, amikor mindjárt törvénybe iktatják: az állampárt Magyarországon választási csalásra készül, amelynek – ha sikerül – az eredménye Jugoszlávia közelmúltbéli történetében megtekinthető, elolvasható, visszakereshető.

A kilencvenes évek Jugoszláviája, Szlobodan Milosevics uralma a példa, amely a szemünk előtt kell hogy lebegjen, annak minden társadalmi és politikai következményével együtt. Milosevics még totális hatalmának konszolidálása előtt, 1989-ben a Le Monde-nak adott interjúban világosan és egyértelműen fejtette ki, mit is gondol a többpárti demokráciáról. „Azok, akik a többpárti rendszer mellett vannak, demokratának neveztetnek, akik pedig ellene, azok az autokraták. Ezzel ellentétben a demokrácia jövője nem az, hogy a polgárok pártokat támogatnak, hanem a nem pártszerű közvetlen demokrácia az, ahol a polgárok szabadon akár több jelöltet is támogathatnak", mondta és most hagyjuk ennek a kijelentésnek a részletes és didaktikus elemzését. Az ezt követő években lehetősége volt rá, hogy a gyakorlatban is megvalósítsa az elméletét.

Jugoszlávia Milosevics uralkodása alatt soha nem szűnt meg többpárti rendszernek lenni. Szlobodán Milosevicset háromszor választották meg az ország elnökének, hatalmát a kilencvenes években soha semmi nem veszélyeztette. Ennek ellenére a milosevicsi Jugoszlávia fasiszta rendszer volt. Annak minden jellemzőjével, és most kár lenne időt pocsékolni mindenféle hasonlóságok keresésére Hitler Németországával, Mussolini Olaszországával vagy Franco Spanyolországával.

A milosevicsi fasizmus felemelkedése komplex folyamat volt, az alkotmányos rend aláásása, a középosztály, elsősorban a munkások és a másként gondolkodók, a demokraták démonizálása, a társadalom mobilizálása egy soviniszta mitologikus múltbéli esemény körül, folyamatos hadviselés a külső és belső ellenségekkel, a fennálló nemzetközi rend megkérdőjelezése, a megváltoztatásának szükségességére tett utalásokkal.

Milosevics végigcsinálta mindezt. Az 1993–94-es hiperinflációval anyagilag tönkretette és kirabolta a szerbiai középosztályt. A külföldi fizetőeszközökben tartott bankbetéteteket zárolta, a társadalom nagyobbik részét anyagilag kivéreztette. Az ekkorra teljesen kifosztott szerbiai társadalom itt kezdett el atomjaira hullani. Megszűnt a társadalmi szolidaritás, a politikai ellenzék elaprózódott és kicsinyes belharcok mentén tagozódott és osztódott folyamatosan az évek során. A közbeszédet a nacionalista retorika határozta meg, és ott volt a horvát és a bosnyák nacionalizmus, amely sokat segített az ellenségkép megteremtésében. Az ellenséget keresni sem kellett.

1999-ben a NATO Koszovó miatt háborút indított Jugoszlávia ellen, ami csak tovább erősítette a rendszer nacionalista retorikáját az ellenzékkel szemben. A márciustól júniusig tartó légicsapások újabb szenvedést hoztak a szerbeknek. A lerombolt infrastruktúra, az embargó által megfojtott gazdaság, a teljes kiáltástalanság és a hatalmon lévők leválthatatlanságának hite jellemezte ezt az időszakot.

Így érkezett el 2000 júliusa, amikor a néha soha véget nem érőnek tűnő politikai spekulációk után a Jugoszláv kormány bejelentett, hogy szeptember 24-én elnökválasztást tartanak az országban. Ekkorra már számtalan ellenzéki párt és civil szervezet dolgozott azon, hogy felrázzák a teljes apátiába zuhant szerb társadalmat. Az országban megállíthatatlanul csökkent az életszínvonal, romokban volt az oktatás, az egészségügy és a szociális rendszer. A szerbek folyamatos jogi és anyagi bizonytalanságban éltek. Az állami intézményeket, ahogy az egész társadalmat, áthatotta és rohasztotta a korrupció.

A baj az volt, hogy senki nem  hitte: a rendszer megváltoztatható. Nem csak nem hitték, az átlagember elfordult a politikától. Nem volt rá ideje. A gazdasági szétesés egy társadalmat igen elfoglalttá tesz. A túlélés, a szó szerinti harc a mindennapi betevőért komoly elfoglaltság, amely mellett kevés idő jut a napi szintű politizálásra. Menni kell, mert a gyereknek, a szülőknek, a nagyszülőknek kell az élelem, az autóba a benzin, a tűzifa. Mindennek a beszerzése és a rá való megteremtése nem egy egyszerű dolog.  Az ilyen helyzetekben az egyébként mindennapi dolgok ára is kozmikus magasságokba emelkedik.

Milosevics bízott abban, hogy újra megválasztják az ország elnökének. Erre minden esélye megvolt. Az ő emberei ültek a választási bizottságokban, az ő emberei szervezték a szavazást az ekkor már nemzetközi ellenőrzés alatt álló Koszovó szerbek lakta településein, ahol korábban mindig ott volt a választásokat bojkottáló négy-ötszázezer albán szavazata, amelyeket le lehetett könyvelni minden probléma nélkül. Még a választási rendszert sem kellett megváltoztatni. A pálya magától lejtett.

A civil társadalom és a politikai pártok mozgolódtak ugyan, valamit érezhetett Milosevics is, hiszen közérzetjavító intézkedésekkel próbálta felvidítani potenciális szavazót, például enyhítette a szabályozást, így a polgárok hozzáférhettek valutában tartott megtakarításaikhoz, államkötvényeket bocsájtott ki. Amit nem érzékelt, hogy a 2000-es választás dinamikájában lesz más, mint a korábbiak voltak.

Nyár végére Szerbiában már olyan hangulat kezdett kialakulni, elsősorban a nagyvárosokban és a Vajdaságban, hogy ez a választás tulajdonképpen referendum lesz a politikai változásokról, s szabadságról.

2000. szeptember 1-jén megalakult a DOS, a Szerb Demokratikus Ellenzék, amelyet 18, ideológiailag, politikailag és társadalmilag teljesen különböző politikai és civil szervezet hozott létre. Ebben benne volt a nyugat barát Zoran Djindjics vezette Demokrata Párt,  Vojiszláv Kostunica Szerb Demokrata Pártja, Nenad Csanak vajdasági szociáldemokratái, Kasza József Vajdasági Magyar Szövetsége, ahogy tagja lett az urbánus gerilla taktikával kampányoló OTPOR (Ellenállás) is. Nem kis külföldi nyomásra és pénzügyi segítséggel ugyan, de sikerült mindenkinek visszavennie az egójából, és létrehoznia egy olyan szervezetet, amelynek esélye volt Milosevics elnyomógépezetével szemben.

A néhány hónapos választási kampány, amelyben – a pártoknak és a civil szervezeteknek köszönhetően – legalább 25–30 ezer önkéntes vett részt, olyan sikeres volt, hogy mire eljött szeptember 24-e, a választások napja, már senki sem hitte, hogy Milosevics győzhet. És ez volt a legfontosabb. A hit abban, hogy megtörténhet a változás. Az addig apátiában lévő választók korábban soha nem látott számban adták le szavazataikat: 71 százalékos volt a részvétel.

Pedig a másik oldal is odatette magát. Én szeptember 24-ét Gorazsdevacon töltöttem, azon a nyugat-koszovói szerb településen, ahol a helyi szerbek is szavaztak. Az Európai Együttműködési és Biztonsági Szervezet Koszovói Missziója (EBESZ) úgy döntött, hogy „szemtanúskodni” (witnessing) fog a „megfigyelés” helyett. A választási megfigyelés ugyanis aktív tevékenység, amelyhez szükséges a politikai egyezség a megfigyelttel. Mivel ez a Milosevics kormányzattal nem volt lehetséges, ezért a szemtanúskodás mint politikai formula helyettesítette. Nem mehettünk be a választóhelyiségbe, hivatalosan nem kérhettünk adatokat a választási bizottságtól. Ültünk a választóhelyiség előtt, és számoltuk a megjelent választópolgárokat. Ebédidőben történt, amikor a helyi választási bizottság elnöke, a gorazsdevaci SPS, Milosevics pártjának elnöke, egyedül maradt. Természetesen ő volt a helyi választási bizottság elnöke. Be nem léphettem, de amikor elsétáltam az egyébként vegyeskereskedésként funkcionáló épület ajtaja előtt, az elnök éppen egy köteg szavazócédulát próbált beletuszkolni az urnába, ami nehezen ment, mert az összehajtott szavazólapok túlságosan vastagok voltak, így kellett egy toll, amivel végül sikerült ezt a problémát is megoldania. A szavazócédulák az urnába kerültek, az elnök rám nézett, elmosolyodott, és megvonta a vállát, „bocs de ez van” kifejezéssel az arcán. Ám akkor már ez sem segített.

Milosevicsen nem segítettek sem az ellopott szavazatok, sem a közérzetjavító intézkedések. Ez a választás már akkor eldőlt, amikor szeptember 24-én kinyitottak a szavazóhelyiségek. Senki nem hitte volna el neki, hogy nyert. A bukása utáni létrejött hatalom botladozásait pedig nagyban segítette, hogy az akkori miniszterelnök, Zoran Djindjics 2001. június 28-án, a Koszovó Polje-i csata évfordulóján, azon a napon, amikor Milosevics elmondta híres beszédét a csata emlékhelyén 1989-ben, a diktátort kiadta a Hágai Nemzetközi Törvényszéknek.

Az intézményes választási csalásnak van hát ellenszere. Sikeresnek lehet lenni, igaz, túl sok mindennek kell egy irányba mutatnia. Igaz az is, hogy emberfeletti teljesítmény kell ahhoz, hogy a végén a zsarnoknak már akkor se higgyenek, amikor véletlenül igazat mond. De meg lehet csinálni!