Koszovói őrjárat: egy ENSZ-munkatárs történetei a Balkánról, „Európa lágy altestéről”

Szudánban egyszerűbb a helyzet

szerző: Kakuk György
2008. április 8. kedd

Tizenhárom évvel a daytoni megállapodás után sincs még béke a Balkánon. Sőt: Koszovó most szakad ki Szerbiából, Macedónia saját elnevezésébe bonyolódva lemaradt a NATO-csatlakozásról, az albánok sok balkáni kisállamból az anyaország felé figyelnek. Erről a nem vénnek való vidékről küldi történeteit Kakuk György kék sisakos alkalmazott.

„Isten és az igazság nevében kérjük: ne ajándékozzák szent földünket az albánoknak” – áll csupa nyomtatott betűkkel a transzparensen, Kosovska Mitrovica főterén. Néhány méterre egy másik fohász: „Oroszország, segíts!” A kép 2007 második feléből való. Azóta sok minden történt, a város albán és szerb lakta részeiben egyaránt és az összekötő hídon, a folyó felett úgyszintén. De a legfontosabb: Koszovó kikiáltotta függetlenségét, a nagyhatalmak nagyobbik része rábólintott, Szerbia sebeit nyalogatja, Macedónia forrong a NATO-elutasítás után. Én pedig itt ülök évek óta mint ENSZ-alkalmazott, miközben az új helyzet rendezését most már az Európai Unióra bízták.

Az elmúlt hét évben hosszasan és részletesen, példákkal illusztrálva próbáltam koszovói szerb barátaimnak elmagyarázni: olyan, hogy történelmi igazságosság nem létezik. Nem értették. Most is a jó szándékban, a szláv testvériségben, jó esetben Istenben bíztak. A remény pedig egyre fogyott. A nemzetközi közösség már jó régen eldöntötte, Koszovó valamilyen formában független állam lesz. Így vagy úgy. Ahogy február 17-én az is lett.

Az ENSZ főtitkárának különmegbízottja, aki a státustárgyalásokat bonyolította, jelentésében világosan fogalmazott: „nemzetközi felügyelet alatt álló függetlenség” lenne Koszovó státusa, ha a Biztonsági Tanács is jóváhagyja. Ha meg nem, akkor aktiválják a B tervet, és egyoldalú elismeréssel vesznek elejét a diplomáciai tökölődésnek. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell.

A koszovói szerbek sohasem mondtak mást, mint hogy nem kívánnak egy független Koszovóban élni. Hogy ezt komolyan gondolják-e, az hamarosan kiderül. Észak-Koszovóban, amely három szerb többségű járásból és Észak-Mitrovicából áll, azt mondják: ha az albánoknak joguk van önrendelkezni, akkor nekik miért nincs? Meg hogy majd lesz, és ha független lesz Koszovó Szerbiától, akkor ők függetlenek lesznek Koszovótól, pontosabban maradnak, ahol eddig voltak, Szerbiában. Erre az albánok fenyegetően belengetik, verbálisan persze, előbb az albán többségű Nyugat-Macedóniát kérik, aztán ami még adódhat. Például Montenegró, Ulcinj környéke, a dél-szerbiai Presevo-völgy meg minden talpalatnyi föld, ahol albánok élnek – Albánián kívül.

Eddig bejött ez a taktika. A nemzetközi közösség, ha van még ilyen, békességet akar, kevés pénzt költeni békefenntartásra, és próbál megoldani egy sokismeretlenes egyenletet, amelynek, meglehet, nincs is megoldása. Ennek a közepén van Mitrovica. Egészen pontosan Kosovska Mitrovica, nem tévesztendő össze a szerémségi Mitrovicával. Egy megosztott város, észak és dél, szerb és albán a folyó két partján. Köztük meg az ENSZ, amelynek történetesen én is a munkatársa vagyok. Amit teszünk, az nem más, mint klasszikus békefenntartás. Vagyunk még néhányan, akik hisznek a párbeszédben. Amióta itt vagyunk, nem nagyon ölik egymást, vannak incidensek, de nincs ipari méretű öldöklés. Csak verbálisan.

Most, hogy a végjátékon már úgy-ahogy túlestünk, egyre több politikusi tekintet merevedik meg, ha Koszovóról esik szó. Nincs precedens, vannak viszont érvek, igazak, meg ellenérvek, ugyanúgy igazak. Kompromisszum vagy annak a reménye – na az, ami nincs. 1999 nyarán, amikor Koszovó ENSZ-protektorátus alá került, az albánoknak véget ért, szerbeknek pedig elkezdődött a történelem. Minden, ami ezen kívül történt, nem létezik.

A főnököm, az Egyesült Államok volt szudáni misszióvezetője, diplomáciai karrierjének nagyobbik részét Afrikában töltötte.
„Afrikában annyival volt jobb a helyzet a törzsi konfliktusok megoldásánál – mesélte egyszer –, hogy a történelmi emlékezet a gyarmati uralmak kezdetéig nyúlott vissza. Kétszáz év. Semmi. Itt… túl sok a történelem. Megoldhatatlanul sok.”

Hát innen jelentkezem mostantól minden héten. Olyan történetekkel, amelyek a hírekbe már nem fértek bele. Hátha segít megérteni, mi történik. Itt a szomszédban. A zónában.