Ezt a történetet a tandíj-ügy és annak cinikus kormányzati kommunikálása jutatta eszembe. Az, amikor a kormányszóvivő eljtászotta az értetlent és próbált egy olyan csavart belevinni a dologba, hogy ő nem is érti a tüntető egyetemistákat, hiszen őket nem is érinti a támogatott keretszámcsökkentés, így okok sincs tüntetni. A majdnem két pd-vel rendelkező kormányzati kommunikátor tényleg úgy tűnt mint, aki nem hallott még olyan banális dologról, mint társadalmi szolidaritás. Egyszerűen: azért mert nekem jó, nem szarom le azt akinek nem az. Pedig ez egy egyszerű képlet. Tanítani sem kell.

Valamikor 2010 őszén kezdődött. Kriszta éppen Magyarországon volt. Janka és Andris velem maradt Timoron. Napokig észre sem vettem, mi történik. Egyszer korábban értem haza mint a srácok és a kapunk előtt már ott sorakozott vagy tíz helyi kisgyerek, füzettel és ceruzával a kezükben. Lelkesen magyarázták, hogy Jankát és Andrist várják. Merthogy kezdődik a délutáni iskola. Ekkor jöttem rá a napok óta tartó nagy csöndesség okára. Janka angolra, Andris pedig matekra tanította a timori barátokat. Játszottak. Iskolásat.