A nyugalmat fenntartani legalább olyan nehéz, mint tartós rendezést elérni

 Az utolsó bejegyzés

szerző: Kakuk György

2008. december 23. kedd

Ennek is vége. A harminckettedik „naplójegyzet” után Koszovót már csak partvonalon kívülről szemlélem majd, és adok jó tanácsokat, hogy így vagy úgy kellett volna csinálni. Még „pályán” vagyok néhány óráig, így talán nem tűnik majd kívülről való belepofázásnak, amit most írok.

[caption id="" align="alignleft" width="300"] Pristina: függetlenségi tüzijáték.[/caption]

Az ENSZ, amikor eléri a nagy hírcsatornák és hírügynökségek ingerküszöbét, általában valamiféle vérontásos kontextusban tud a nagyközönség elé kerülni. Polgárháborús helyzetek, állig felfegyverezett tyúktolvajok terrorizálják a békés lakosságot, az ENSZ pedig általában ezekben a hírekben szívóágon áll, hiszen minden azt sugallja: azért vegzálják a civileket, mert az ENSZ nem csinál semmit. Ez világos, érthető, és a médiafogyasztóknak gyorsan eladható. Nem kell túlterjeszkedni az egy perc harminc másodperces híranyag keretein. A baj csak az, hogy ez nem teljesen igaz.

Mitrovicában az ENSZ egy maroknyi békefenntartója dolgozott évekig azon, hogy ez az etnikai alapon súlyosan megosztott régió vérontás nélkül jusson túl azon az időszakon,
1. amikor elkezdődtek a tartomány státusáról szóló tárgyalások,
2. amikor már majdnem eredmény volt, de mégsem,
3. amikor eredmény lett – kompromisszum nélküli, tegyük hozzá gyorsan,
4. aztán azon is, legfőképp azon, amikor a koszovói albánok kikiáltották függetlenségüket,
5. és azóta folyamatosan.

Néhány civilről és egy kicsivel több ENSZ-zászló alatt dolgozó rendőrről van szó, aki más esély nem lévén, a diplomácia és a dialógus eszközeivel tartotta fenn a békét, és evickélt át a buktatókkal teli időszakon. Közben persze ez a maroknyi ember és ezáltal az ENSZ is politikai támadások célpontja lett. Az albán többség már régóta bizalmatlanul szemlélte a békefenntartók tevékenységét. Ők már rájöttek, hogy ezek a külföldiek nem fogják ezüsttálcán kínálni nekik a szerbek által lakott Észak-Koszovót. Nem lesz egyoldalú döntés az ügyben, nem lesz katonai erővel kikényszerített akarat. Az albánok praktikus emberek. Más típusú külföldiek után néztek. Olyanokat kerestek, akik azt ígérik nekik: minden úgy történik, ahogy ők akarják. Az Európai Unió pedig úgy tűnt, alkalmas lehet erre.

Az EU-misszió telepítése előtt, alatt és azóta is azt hallani, hogy az ENSZ békefenntartói minden baj okozói. A szerbek miattuk nem hajlandók integrálódni, és elismerni Pristina, a koszovói kormány fennhatóságát. A békefenntartás lényegéről egy szót sem hallani. Hogy viszonylagos nyugalom van, hogy egyelőre politikai és nem katonai megoldásokról lehet beszélni, az nem számít. Arról már csak óvatosan, a sorok között elrejtve merek írni, hogy ennek a viszonylagos békének van egy sokkal fontosabb eredménye.

Nem Koszovóban, hanem Szerbiában. Ott az Európa felé orientálódó demokratikus erőknek, kihasználva ez nyugalmas időszakot, amikor a nacionalista ellenzék nem kapott politikai muníciót Koszovóból, sikerült konszolidálnia a hatalmát, és a választások után törékenynek tűnő koalíció működik, a koszovói kérdés néhány hónap alatt az elsőről az ötödik, talán már a hatodik helyre került a szerb társadalmat leginkább foglalkoztató kérdések ranglistáján.

Az ENSZ maroknyi csapata még ott van Észak-Koszovóban. Nem tudni, meddig. Sorsuk és a misszió sorsa nem Mitrovicában és nem is Pristinában fog eldőlni. Amíg lehetőségük van, ezek a barátaim teszik a dolgukat. Semlegesen, tisztességgel, és tudva azt, hogy a legrosszabb béke is százszor jobb bármiféle fegyveres konfliktusnál.