Mitrovicai gondolatkísérlet két buszkerék észrevétlen, de jól hallható tragédiája nyomán

Déli defekt

szerző: Kakuk György
2008. augusztus 6. Szerda
Az nem lehet, hogy két a melegben kidurranó autóbuszkerék miatt legyen ez a felhajtás.

Hatalmas detonáció, vérző orr, tömeghisztéria, fegyverzaj – Kakuk György, a zóna hivatásos békefenntartója végiggondolta, mi lehet abból, ha a nagy meleg miatt kidurran két buszkerék Kosovska Mitrovica belvárosában.

Mindebből egy szó sem igaz. Ne higgyenek nekem! Semmi okuk nincs rá…

A detonáció nem sokkal déli tizenkettő után történt. Tulajdonképpen két robbanás volt, csak olyan gyorsan követték egymást, hogy mindenki azt hitte, egyet hall. Később a szakértők megállapították: mindössze nyolc tizedmásodperc választotta el egymástól a két robbanást, és azt is hozzátették, hogy van közvetlen összefüggés az első és a második detonáció között. Azt állították, hogy az első okozta a másodikat, de mire ez a jelentés elkészült, mire egyáltalán a szakértői bizottságnak sikerült munkához látnia, már késő volt. Formalitássá, amolyan tizenegyes utáni reklamálássá vált az egész.

A detonáció a város északi és déli részét elválasztó híd közvetlen közelében történt. Ilyenkor, délben igen forgalmas pontja ez a városnak. Itt indul a város központjába vezető sétáló utca, vagy itt végződik. Mindegy is ez. A lényeg, hogy itt fordulnak a korzózók, hogy újabb köröket tegyenek. Köszönhetően a jó időnek, nyár eleji kellemes, se nem hideg, se nem meleg idő volt, a nap is sütött, a gyalogosok száma elérte azt a kritikus pontot, amely a detonáció által képes volt tömeghisztériát generálni. Mert ugye a tömeghisztéria egyik feltétele, egyszerű következtetés ez, a tömeg.

Ahogy így utólag megpróbálom összerakni az eseményeket, a másik, amolyan ad hoc feltétel, amely csak úgy adódott, egy orr volt. A déli közszolgálati televízió egy stábja éppen a hídnál forgatott a detonáció időpontjában. A kamerájuk az túloldalt pásztázta. A távolban lévő északiak életéről próbált elkapni pillanatokat. Mindennapos gyakorlat volt ez. Az északi oldalra nem lehetett átkelni. Ennek nem volt különösebb oka, pusztán az a tény, hogy odaát északiak laktak. Azoktól meg félni illett. Így mindenki nagyfokú önuralmat gyakorolva elkerülte, nem is próbálkozott az átkeléssel.

A detonáció pillanatában a tévéstáb éppen befejezte a munkát. Az operatőr egyik kezében a kamerát, a másikban a statívot fogva elindult az autó felé. Lelépett a járdaszigetről, amikor minden megremegett körülötte. Fogalma nem volt arról, mi történt. Az első dolog, ami bevillant, hogy az előbb még a kamera keresőjén keresztül megfigyelt és lefilmezett északiak végül mégis támadást indítottak dél ellen. Nem volt ideje végigszaladni a gondolatmeneten, mert a járdaszigetről lelépve rosszul fogta a bal lába a talajt. Bokája bebicsaklott, és teljes lendülettel dőlni kezdett. A kamerát próbálta megóvni  a becsapódástól, ami sikerült is, ám csupán egy törött orr árán. Az orra a statívon landolt, és mire körülnézett az út közepén ülve, a vér megállíthatatlanul ömlött az orrából.
A korzózók előbb döbbenten és dermedten álltak. Aztán kitört a pánik. A vér látványa sokkolta az embereket. Nem tudták, mert nem láthatták, hogy honnan ered, de minden kétséget kizárón az volt, aminek látszott: vér. A bajt csak tetézte, hogy az esés következtében a kamera, amelyet egy törött orr árán sikeresen megóvott gazdája, újraindult. Oldalra dőlve feküdt az út közepén, és felvette mindazt, ami körülötte történt. Kicsivel később ennek a felvételnek döntő szerepe lett a helyzet komplikálásában. A rendőrség a detonáció után percekkel a helyszínen volt. Sárga szalaggal lezárta a környéket. Maguk sem tudták, mit zárnak le, csak kihúzták a szalagot.

A tüntetés ezek után kezdődött. Senki nem emlékszik rá, hogy pontosan ki vagy kik kezdték. Húsz perc alatt már három-négyezer ember gyűlt össze a hídnál. A túloldalon az északiak is feleszméltek. Ők is gyülekezni kezdtek. Ahogy a tüntetés kezdetére, úgy az első lövésekre sem emlékszik senki. Arról is ellentmondásosak a nyilatkozatok, hogy  melyik irányból hallatszottak az első lövések. A déliek északra, az északiak délre mutogattak. A televízió rendkívüli híradójában bemutatták a gazdátlanná váló kamera képeit. Az operatőr utolsó felvételeként konferálták fel, így akik látták, azonnal meggyőződhettek arról, hogy egy hős újságírónak köszönhetik a képsorokat. Igaz, nem sok minden látszott rajtuk. Elősorban por, futkosó lábak, kiabálás hallatszott mint háttérzaj.

A déli csapatok az éjszaka állásokat foglaltak el a folyó mentén. Északról egy gépkocsizó lövészezredet vezényeltek a folyó túloldalára. A helyzet pattanásig feszült volt. Különösen súlyos problémát jelentett a folyó mindkét oldalán a hazáért halni kész önkéntesek kordában tartása. Szabadcsapatok szerveződtek, tagjaik türelmetlenül várták a parancsot.

Nemzetközi közvetítők fehér terepjárókkal ingáztak a demarkációs vonalon keresztül. Próbálták meggyőzni a feleket a békés megoldásról. Ultimátumok repkedtek a levegőben. A rádiók és a televíziók rendkívüli híradásai újabb és újabb részleteket tártak fel a másik oldal provokációiról.

A pocakos, csapzott, ötvenes férfiről senki nem akart tudomást venni. Először a detonáció helyszínén látták. Már ott is beszélni akart a rendőrökkel, de csak félretolták, nem hallgatták meg. Járkált fel-alá egyik rendőrtől a másikig, míg a kordon kívülre nem zavarták. Újságírókkal is akart beszélni. Azt így utólag már nem tudni, vajon sikerült-e neki. Ha sikerült, akkor elhallgatták, amit mondani akart. Késő este lett, mire feladta. A pultos fickó volt az első, aki megghallgatta. Végigmérte a pult másik oldalán ülő embert, és csak legyintett. Az nem lehet, hogy két a melegben kidurranó autóbuszkerék miatt legyen ez a felhajtás – gondolta. Magának is töltött egy kis vodkát.