A szerbek nemcsak a belgrádi Eurovíziós Dalfesztivált ünneplik, hanem az orosz győztest is

[caption id="" align="alignleft" width="300"] Terry Wogan, amikor lovaggá ütötték 2005-ben[/caption]

szerző: Kakuk György
2008. június 3. kedd

Frankenstein négy menyasszonya és egy félkegyelmű.

A szerb fővárostól távol, Koszovóban is beleakadt a belgrádi Eurovíziós Dalfesztiválba a zóna hivatalos békefenntartója, Kakuk György, és azt tapasztalta, a szerbek minden idők legragyogóbb eseményeként ünnepelték a geopolitika sikerét a kultúra felett.

„A legjobb volt – mondta Zvezdan. Hátradőlt a fonott kávéházi fotelban, mélyet szippantott cigarettájából, csóválta egy kicsit a fejét, mintha maga is meg lenne lepve, pedig dehogyis, kifújta a füstöt, rám nézett. – A valaha volt legjobb fesztivál” – nyomatékosította. Nem tudtam elkerülni az Eurovíziós Dalfesztivál minden részletre kiterjedő, de meglehetősen kiszámítható elemzését. Barátaim és ismerőseim nem hagytak ki egyetlen lehetőséget sem, hogy bevonjanak a szombat este percről percre történő megbeszélésébe. Hát persze hogy a legjobb, a valaha rendezett dalfesztiválok legjobbika volt. A szervezés? Hát annak meg párja sincs. Ez volt a konklúzió.

A szerbeknek, hiába az elmúlt majd két évtized folyamatos szívása, megingathatatlan az önbizalmuk. Ha mondjuk egy New Yorkban élő szerbnek feltennénk azt az udvariassági kérdést, hogy milyen az élet, hát nem tagadná: New York, az New York. Itt elgondolkodna egy kicsit, és halkan hozzátenné: na de Belgrád, nos, annak a közelében sincs. A múltkor első világháborús szerb egyenruhákból nyílt kiállítás. Mit mondtak a szervezők? Természetesen azt, hogy ezek voltak a korszak legelegánsabb, legjsnájdigabb egyenruhái.

Miért lenne ez másképp a dalfesztivállal? Az egy kicsit megzavarta ugyan a szerbeket, hogy amikor elkezdődött a dalfesztivál hete, érkeztek a fellépők, egyik elődöntő meg a másik, kiderült, hogy ezek a fesztiválok az európai melegközösség ismert eseményei, amikor összejönnek, találkoznak, buliznak. Jobb a békesség, a szerbek ezt lenyelték. Az Obraz – a Magyar Gárda szerb megfelelője, csak nem pincérnek, hanem futballhuligánnak öltöznek – a miheztartás végett azért kiadott egy nyilatkozatot, amelyben üdvözölte a dalfesztivált, de világossá tette, hogy ha módja van rá, a „buzikat” azért szétcsapja.

„Érted, két sahovnicás (horvát piros-fehér kockás) pólós fickó nyalta egymást” – ezt már Aco mondta. Ja, nem elég, hogy horvátok, még melegek is. Belgrádban. De a szervezés szerinte is mindent felülmúlt. Név szerint emlegette a műsorvezetőket, hogy Zeljko meg Jovana, meg mit tudom én ki, meg a bengáli tűz a végén. Meg a Bregovic, „na, az meg egy világsztár”. Ja. Bregovicnak sikerült olyan repertoárt összeállítania, amelyből a sokat emlegetett európai százmillió néző egyetlen szót érthetett kristálytisztán: Kalasnyikov, Kalasnyikov. Jó sokszor elénekelték. Vidáman, felszabadultan.

„De hát ez az egész nem ér semmit. Az angol top ötven negyvenkilencedikje is többet ér” – próbáltam elmondani a véleményem. Nem értették. Hogy nekem mi a bajom? Olyan ez az egész dalfesztivál, hogy ül az ember a tévé előtt, nézi, mint valami dominát az aktus előtt, és üvöltene: gyere a tűsarkaddal, te, szajha, és taposs szét! Mielőtt elkezdődne, már befejezett múlt idő az egész.

Marad hát a szavazás. Az igazi nagy kelet-európai gangbang, SMS-ben mindenki mindenkivel. A gratulációk, Novodomszky Éva, aki egyedül a negyvenakárhány európai figura közül nem bírt sem mosolyogni, sem egy összetett angol mondatot elmondani.

Meg hát a műsorvezető. Gundel Takács Gábor. Csak azért őt néztem, mert nem volt BBC-m, ahol hagyományosan Sir Terry Wogan kommentál. Mire eljön a szavazás ideje, gondolom, hogy túlélje a rettenetes repertoárt, már az üveg Baileysnek a végén jár. Szórakoztat, és helyén kezeli a dolgokat. Mi is megsértődtünk rá, amikor néhány éve ledzsipszizte az egyik zenekarunkat. Az idén is beszólt mindenkinek, pontosabban csak helyén kezelte a dolgokat. „Frankenstein négy menyasszonya és egy félkegyelmű” – összegezte a bosnyák produkciót.

De nekünk nincs Terry Woganünk, csak GTG-nk van, aki nem ért semmit. Hogy: jé, a moldávok 12 pontot kaptak a románoktól. Hát kitől, ha nem tőlük. Hogy az albánok bejöttek elsőnek a macedónoknal. „Igen, hát arrafelé hasonló zenéket szeretnek” – világosít meg bennünket GTG, meg nem mellékesen Macedónia polgárainak egyharmada albán. Hogy a spanyolok Romániának adott 12 pontjáról az jut eszébe: másnak is tetszik a román dal, és nem az, hogy már elkezdődött a cseresznye-, eper-, narancs-, citrom-, karalábészezon Spanyolországban. Az albánok Svájcban jöttek be harmadiknak, a törökök meg Németországban másodiknak. Mindig mondtam, furcsák ezek a svájciak.

A brit csávó meg ott van a szívóágon a maga 14 pontjával. Hiába, az európai zeneipar központja itt és most zárójelbe került. Kíváncsi lennék, mi történne, ha mondjuk a britek színpadra tennék Amy Winehouse-t, és savtól szétcsapott fejével meg agyonvarrt testével lenyomná a Rehabot vagy a Black in blacket. 14 pont. Mehetsz haza, kicsi lány. Tetszettek volna Európában is gyarmatosítani, és nem állandóan hajókázni a föld körül. India, meg Ausztrália, meg Afrika. Itt ez nem elég. A németek is átértékelhetik eddigi ötven évüket. Erre a nyomorult 14 pontra elég a jóléti demokrácia. Hogy a német sem gastarbaiternek, sem féllegális bevándorlónak nem ment sehova. Otthon van, ahol meg nem szavazhat magára.

Lord Wogan hazaért, és kiakadt. Elfogyhatott a Baileys. Mondta, hogy ebből elég volt, ez nem a zenéről szól, és 35 év után elképzelhető, hogy többet nem kommentálja a nagy ívű eseményt. Kár lenne. Azt hiszem, a britek meg mindenki, akinek lehetősége van rá, már csak miatta nézi a dalversenyt.

Tegyük az asztalra Európa migrációs térképét, keverjük meg egy kicsit a mindenféle utódállamokkal, és megvan a győztes. Ha egyáltalán kell ilyen.

– Te, és azt láttad, hogy még jeget is csináltak a színpadon? – kérdezte Aco lelkesen. Nem értettem, mit akar ezzel. Gondoltam, már megint a nagyszerű szervezésről kellene elismerő szavakat mondanom.
– Igen, az az orosz gyerek…
– Gyima – pontosított Aco.
– …hogy nem fázott fel mezítláb a jégen. Hogy a hegedűse nem hasalt rá a Stradivarira egy óvatlan mozdulattal. Aco, én ezeken csodálkoztam – magyaráztam neki. Aco sem értette, a többi szerb barátom sem. Más galaxisokban mozogtunk.
– Szavaztál? – kérdeztem.
– Naná!
– Meg se kérdezem kire…
– Az oroszra, természetesen.