Észak-Mitrovicában a futballmeccsekből is politika lesz, és mindig a vesztes oldalára kerülnek

Rigómezei bosszú

szerző: Kakuk György
2008. június 24. kedd

Olyan ez az egész, mint a koszovói helyzet. Nincs jó megoldás. Akármit teszünk, szívóágra kerülünk.

Kinek szurkolnak az emberek Koszovóban, ha a horvát és a török futballválogatott játszik egymással? Kakuk György, a zóna hivatásos békefenntartója egy észak-mitrovicai kocsmában azt látta, hogy a horvátokra fogadtak, és vesztettek. Mint mindig.

„Nehéz ügy” – mondta Bane, csapatunk csatára, civilben fogorvos, amikor megkérdeztem, kinek fog szurkolni. Péntek délután volt, néhány órával a kezdés előtt, és mindenféle döntéseket kellett meghozni még a horvát–török meccs kezdőrúgása előtt. Bane sem panaszkodni akart, csak érzékeltette a dolog lehetetlenségét. „Tulajdonképpen én legszívesebben a törököknek drukkolnék. Volt kétszáz évünk, hogy megbocsássunk nekik – folytatta, de aztán elbizonytalanodott. – Inkább senkinek, talán meg sem nézem” – legyintett.

A szerbek többsége praktikusabb álláspontra helyezkedett. Fogadott. Aki ezt tette, kivétel nélkül a horvátokra. Kisebb pénz, tuti esély. Így mire elkezdődött a meccs, a kávázók teraszaira kitett televíziók előtt nagyszámú horvát szurkolótábor alakult ki. Persze csak csendben, visszafogottan, érzelmektől mentesen folyt a szurkolás. A törökök itt Észak-Mitrovicában magukra maradtak. Persze borítékolható volt, különösen így bő egy héttel a Vidovdan (Vid-nap), a rigómezei török–szerb rangadónak az emléknapja előtt.

Aztán jött az a két perc a végén, Semih meg a tizenegyesek, itt az eldobált fogadószelvények, a televízióban meg a horvátok, akik még percekkel a meccs után sem értették, hogy mi történt velük. Bilic, a fiatal kapitány volt a legösszefogottabb. A labdarúgásról beszélt, hogy ezért a világ legszebb, legjobb játéka. A riporter nem bírta megállni, elsütötte „és a legigazságtalanabb” közbevetést. Bilic nem tudott mást tenni, egyetértett. A horvát tévé stúdióiban, Bécsben és Zágrábban elemezni próbáltak. Nem sikerült. A zágrábi stúdióban két könnyeivel küszködő szakértő, a háttérben piros-fehér kockás trikókba öltöztetett sereg szomorkodott a stilizált lelátón. Látszott, ünnepelni hívták őket. Nem volt B terv.

Ekkor Mostarban a bosnyákok már török zászlókat lobogtatva kint voltak az utcákon. „Ez itt Törökország!” – üvöltötték, meg „Taposd el az usztasákat!” Sikerült nekik politikai kontextusba helyezni a török győzelmet. A horvátok is jöttek persze. Utcai zavargások, felgyújtott üzletek, kávézók.

Másnap értékelés. Ülünk a Pelivanban. Bane széttárja a kezét:
– Mondtam, hogy balhé lesz.
– Nem mondtad – szakítom félbe –, azt mondtad, hogy nem tudod.
– Az majdnem ugyanaz.

Dzsingisz, a Pelivan tulajdonosa csak hallgat bennünket. Őt csak a németek érdeklik. Jól szórakozik rajtunk. Szerinte az elődöntőben a németek siskebabot csinálnak a törökökből. Próbálok ellentmondani, de csak folytatja. Mutatja, hogy forgatják majd meg őket a nyárson. Most meg Bane vigyorog.
– Azért az is túlzás lenne, ha a németeknek szurkolnék – mondja. – Olyan ez az egész, mint a koszovói helyzet. Nincs jó megoldás. Akármit teszünk, szívóágra kerülünk. És a szerb válogatott még ott sincs. Pedig milyen jó lenne egy horvát–szerb – ábrándozik Bane. – Vagy egy szerb–török derbi. Akkor lenne miért izgulni. Így meg egy kicsit langyos ez az egész.