Nem akarnék én így rögtön az év elején egy könyvrecenzióval nekifutni ennek a 2013-as évnek, mert ugye mire kijózanodnak és ezt olvassák már régen jövöre van. Hogy jönnék én ahhoz. Csak annyit akarok mondani, hogy van nekem egy öcsém aki igen precíz, előrelátó ember.
Nézzék meg a képen itt van a bizonyíték.
November 29. a dátum, ez ugye egy karácsonyi ajándék esetében azonnal kizárja a rögtönzés lehetőségét. Könyvet kellett venni, szerzővel dedikáltatni, ami mint látható, olyan decens, értelmiségi majdnem olvashatatlanra sikerült, és aztán nem volt más, mint várni a megfelelő pillanatot, meg reménykedni, hogy az ajándékozott, hirtelen felindulásában nem rongyol be egy könyvesboltba és vásárolja meg a gondosan eltervezett és preparált ajándékozás tárgyát. A dedikálás esélye csekély, ezzel egyébként majdnem biztosra ment.

Keresztury Tibi könyve már részekben és részletekben megvolt az elmúlt tíz, tizenhárom évben. Így együtt mégis más. Egybeáll az útkeresés dialektikája és hasonló momentumokat vélek felfedezni azzal az úttal, amit rám mért a sors, bár ő a Miskolc-Debrecen-Budapest én meg a Debrecen-Szeged-Budapest vonalon mozogtam, ám ezek az egyenesek (?) itt ott metszik egymást, hogya végén egy irányba mutassanak. Keresztury, választ ugyan nem ad, arra a felvetésre, amit én a web2-n egyszer egy hirtelen indulattal, így írtam le: „Soha nem érthetitek meg ezt igazán, ha nem születtetek Debrecenben és éltetek ott. Soha nem múló frusztráció“, ám a megértéshez közelebb visz. Ott van ebben a könyvben minden, amit Debrecenről tudni kell. Arról a Debrecenről, ami nekem volt a „város“, ahol még a Vöröshadsereg útja a Nagytemplomba, a Béke út a Vágóhídra, a Szabadság útja pedig a Köztemetőbe futott bele, ahol nyáron a Nagyerdei Gyógyfürdő, Leveles, Új Vigadó vonalon mozgott a város „progresszív“ ifjúsága.
Keresztury „fogós helynek“ hívja Debrecent, én meg az elrugaszkodás problematikáján és lehetőségein gondolkodom hosszú évek óta, hogy a mezővárosi futóhomok milyen eséllyel használható trambulinnak. Mindez persze nem összetévesztendő a fel-fel dobott kő dilemmájával.
Amikor eljutottam az aktuálpolitikai részhez, vigyorogva olvastam a klasszikust, amely „A kiskosztüm visszatér“címmel, ha nem lenne túlságosan hosszú és szofisztikált, maga lehetne a mostani diáktüntetések transzparenseire írva. Minden betűje aktuális. Mindenesetre kötelező olvasmány a szervezőknek, könnyen beszerezhető intellektuális préda. Ott hever a neten.
Gyorsan olvastam el a könyvet, ide-oda ugrálva, átlépve fejezeteket, majd visszatérve hátulról előre. Kapkodtam is talán. Aztán, amikor elfogyott az olvasatlan szöveg, csak ültem és nem igazán akartam, hogy tényleg vége legyen. Rátértem a fülszövegre. Ott van ez a mondat precízen idézőjelbe téve. Minden benne van. Mind a háromszázkilencvenöt oldal, egy mondatban, még csak nem is olyan krasznahorkais, oldalakon átívelő összetett szerkezet. Csak egy szikár tőmondat, egy állítás: „Ilyenre sikerült a haza“.
Egyébként és nem mellékesen meg boldog új évet mindenkinek!