Nem akartam a Galamsuról írni. Elég sokkoló volt, amikor kedden kinyitottam a gépemet és ott állt a főszerkesztő üzenete. Nincs tovább. A Galamus volt, amely hazatértem után befogadott. Egy kivételével nem ismertem a csoport tagjait. Az az egy, Mihancsik Zsófi azonban garancia volt a szakmai és és az emberi tisztességre. Így lettem tavaly szeptemberben a Galamus állandó vendég-szerzője.

Nem akartam a Galamusról írni. Megtették mások. A hvg.hu is. Közöltek egy többé kevésbé tisztességes eulógiát a Galamusról. Az egyik bekezdés, gondolom lelki támasz ez a szerzőnek, belekeveri Gyurcsány Ferencet a Galamusba.

„a Galamus a gyurcsányizmus, a Gyurcsányba vetett hit egyik utolsó ideológiai hídfőállásaként üzemelt. Hitüket nemigen ingatta meg semmi, a diplomaügy sem. Rajongásukat sokszor nevetségesnek láttuk, ám kétségbevonhatatlan, hogy a Nagy Magyar Helyezkedés közepette ők ezt nem számításból tették. Oldalukat akkor alapították, amikor az általuk preferált politikus az országon és az MSZP-n belül is megbukott. Ők viszont nemegyszer kiálltak az ország legnépszerűtlenebb politikusa mellett, akkor is, amikor Gyurcsány korábbi udvaroncainak oroszlánrésze más udvarhoz szegődött, egykori seggnyalóinak többsége más seggek után nézett. Ja, és saját pénzüket kockáztatva teremtettek Gyurcsány melletti fórumot. Az (elv)hűség, a meggyőződés melletti kitartás mint olyan, önmagában akkor is lehet tiszteletre méltó, ha tartalmát vitatjuk,“ írja a hvg.hu.

Én az elmúlt tizenhárom évet, egy öt hónapos magyarországi tartózkodást leszámítva, külföldön töltöttem. Így Gyurcsány Ferenc első és második miniszterelnöksége idején is , csak mint egy előkelő idegen jártam Magyarországon. Nincs hát a mindennapok tapasztalásán alapuló élményem erről az időszakról. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne követtem volna figyelemmel mi történik itthon. Így most azt próbálom megfejteni: mi is lehet az a gyurcsányizmus?

Onnan a távolból, akárhonnan, nekem úgy tűnt, hogy volt egy politikus, aki komolyan gondolta egy modern Magyarország megteremtését.

Onnan a távolból az is látszott, 2006. ősze után, hogy nem fog neki sikerülni. Sem saját pártja sem ellenzéke nem engedte ezt neki. A „puccsot“, amelyet ellene szerveztek, pártbéli és párton kívüli ellenfelei sikeresen végrehajtották.

Onnan még az öszödi beszéd is úgy tűnt, hogy „végre valaki igazat mondott“. Politikai hiba volt persze, mondják most. Morális? Na ne! Lehetett látni azt is, hogy hibázott is sokat. Melyikünk nem teszi.

Onnan az is világos volt, hogy nem próbálta meg saját képre formálni az országot, nem bontotta le a jogállamot. Kompromisszumok nélkül utasította el a szélsőjobboldalt és rettenetes eszméiket. Kiállt a kisebbségek jogaiért, a társadalmi szolidaritásért, az igazságosságért. Nem tette az országot a nemzetközi közösség páriájává. Demokrata maradt. Ha ez a gyurcsányizmus, akkor rendben van, gyurcsányista vagyok.