– Melyik? A balhés vagy a kevésbé balhés? – Ezt a Hungária sálas kérdezte, amikor arról érdeklődtem a Stadion Söröző előtt, ott a Thököly és a Dózsa György sarkán, hogy ugyan merre van ez a kivetítős buli. A balhésban maradtunk. A hely, ahol a Jobbik védnöksége alatt színpadot ácsoltak, a Népstadion út közepén áll. Ennél közelebb menni nem lehetett a pályához.

Sietősre fogtam, mintha az életem múlna rajta, hogy időben odaérek-e. Mert ugye a magyar-román. Maga a Kelet-Európai elbaszott metafora. Amiben benne minden nyomorúságunk. Mert, „ki nem ugrál büdös román hej, hej, hej”. Arra meg már ki emlékszik, hogy Fazekas bokából, ballal, hogy nyeste el a kapus mellett 81-ben.

Éppen időben értem oda. A Kárpátia énekese a színpadon. Nagy sztár, az biztos. Isszák a szavát. Különösen akkor, amikor arról beszél, hogy kik a felelősek azért, hogy itt kint kell állni, miközben véreink bent sorsdöntő csatát vívnak mindjárt. Na kik? Hát persze hogy a zsidók. Nem is ilyen egyszerűen, jelző nélküli zsidók. A mocskos zsidók. Ki más? Ezt a fazont egyébkén a minap a magyar kormány valami komoly lovagkereszttel dekorálta ki. Csak a jegyzőkönyv kedvéért írom ezt ide. Meg azt is, hogy még senki nem kérte vissza tőle.

Sikeresen beleolvadtam a közönségbe. Közel a színpadhoz, a kivetítőt, olyan Sándor Csikar szögből láttam, bal váll kicsit megemelve, nyak enyhén jobbra billentve. De előbb még a nemzeti érzelmű együttesek melegítettek. A tömeg, majdnem a Stadion Szállóig állt, boldogan, fejből tolta együtt a szövegeket. Pedig volt ott minden, turulmadár, harc is meg zsidók is. Igaz, egyszerű, közérthető mondatokba szedve.

Aztán a meccs. Hideg is volt, meg unalmas is. A meccs. Kapaszkodtam a korlátba, ne kelljen ugrálni, bár senki nem szólt meg, hogy büdös román lennék. Mögöttem kopasz fiúk nyomták, mellettem egy idős ősmagyar pónemú, nemezsapkás. Meg egy holland tévéstáb. Az ottani közszolgálatitól. A szerkesztővel gyorsan megbeszéltük, mi a helyzet Kelet-Timoron. De csak megkérdezte, hogy bírom én ezt. Amikor azt mondta, hogy „ezt”, akkor így lazán elintett a közönség felé, de azt hiszem, igazából az országra volt kíváncsi. Én meg csak megvontam a vállam, és már azon röhögtem magamban, hogy majd amikor Kumin államtitkár meg a hágai nagykövetünk együttes erővel magyarázzák meg, hogy az nem is az. Lesz majd nyilatkozat, meg levél, meg az elképzelhető összes pótcselekvés.

Közben lett a félidő. Újak jöttek mögém, nagymagyaroszágos, árpádsávos, keresztes bőrdzsekikben, kannás tudatmódosítókkal kezükben. „Lesz még Erdély magyar!” Ha csak az nem.

Szerbiában is ezek mentek szabadcsapatokba, hőst játszottak, ám csak tyúktolvajok mertek lenni. Ettől a résztől Trianon megkímélt bennünket. Se oláh, se tót, se rác, kire rá lehetne rontani. Ami maradt, az meg kevés egy tisztességes polgárháborúhoz. Ez maradt, egy zárt kapus focimeccs.