Mocskos munka, olcsóért, csak hogy meglegyen a pénz az útra. Hogy ki lehessen pengetni azért a kurva felfújható csónakért a pénzt… Az utolsó reménysugár nyomában.

Most számoknak, tanulmányok magvas megállapításainak, előremutató, ám közben komolyan homlokráncoló bekezdésnek kellene jönnie, így rögtön az elején, megágyazva ennek az egésznek. De itt ülök a földön, egy isztambuli szuterénben, a Szulejmán-mecset tövében vagy tíz szíriai kurd férfival körbevéve, akik úgy próbálják elmesélni történetüket, hogy annak az legyen a kifutása, hogy némi apróval megsegítem őket. Egyetlen asszonyt engedtek be a szobába, egy tetovált arcú öreget, aki egészen mellém ült, néha oldalba vág, egyik kezével belecsap a másikba – neki is pénz kellene. A vakszerencse, meg mi más, a Facebook hozott ide Anastasián, a bournemouthi festőművészen keresztül. Ő éppen 2012 óta segít az Isztambulban rekedt menekülteken.

Ez a környék lett a menekültválság központja Isztambulban

– Véletlenül kezdődött. Épp itt voltam akkor nyáron, ahogy ötéves korom óta minden évben. Jöttek a menekültek ide a környékre, és itt aludtak az utcán, a parkokban. Én meg elkezdtem nekik vizet venni, pelenkát a gyerekeseknek, meg mindenféle szükséges dolgokat.

Anastasia csinált egy Facebook-oldalt. Adományt gyűjtött, amiből újabb szükséges dolgokat vett, meg vesz ma is. Csak azóta többször jön vissza, nem csak nyáron. Két percre lakik egy barátjánál az Aksaray metróállomástól, ami logikus választás. Ez a környék lett a menekültválság központja Isztambulban. A metrólejáró előtti méretes tér délelőtt megtelik menekültekkel, délutánra már alig van hely, ahova le lehetne ülni. A környező éttermek közül egyre több már török és arab nyelven szinkronban hirdeti magát.

– Az ott a Hor Hor Cafe, ott az, látod, amin kinn van a török zászló – mutatja Anastasia. – Na, azok a fazonok ott a teraszon szervezik az utakat. Itt minden a menekültválságról szól.

Anastasia nemrég jött vissza Bodrumból.

– Mindennap legalább harminc holttestet mosott partra a tenger, amíg ott voltam. A legborzasztóbb történet annak a menekültekkel teli hajónak a története, ami persze felfordult. A török parti őrség érkezett segíteni. A gyerekeket szedték ki előbb a vízből, aztán jöttek a felnőttek. De így is sokan odavesztek. Aztán amikor megcsinálták a „leltárt”, kiderült, hogy maradt egy tizennyolc hónapos kislány árván. A szülei nem értek partot sem itt, sem odaát a görögöknél. Most egy gyerekotthonban várja, hogy örökbe fogadják…

Ők is onnan vannak

A barátjának, akinél lakik, az öccse indult neki a nagy kalandnak. Nem tudták lebeszélni, pedig elmesélték neki az összes történetet oda-vissza.

Hála Istennek, azóta megérkezett Kószra – meséli Anastasia, közben beugrunk egy vegyeskereskedésbe pelenkáért. Tíz csomaggal veszünk. Ezt én fizetem.

Húzzuk magunkat felfelé a dombon, Akszarajtól a Szulejmán felé. A pelenkákkal telerakott szatyrokkal még gyorsan beugrunk a mecsetbe egy kis panorámát látni, hogy Boszporusz, meg Arany Szarv-öböl, Márvány-tenger meg a Galata híd, hajók, gőzösök, nem gőzösök. Már tényleg csak a Pamuk-féle melankólia hiányzik, de mire átélném, az Ázsia felé távolodó hajókat bámulva, az egyik szatyor lebukik a kőpárkányról. Ott állok bokáig pelenkák között. A mecsetből kifelé két kislány egyből megérzi az adomány lehetőségét. Jönnek utánunk rendületlenül. Nekik egy csomag is elég lenne, mutogatják.

– Ők is onnan vannak, ahova megyünk – magyarázza Anastasia, miközben a gyerekeket próbálja elhessegetni.

Itt született

Rögtön a mecset falának tövében egy teljesen lepukkant, kétemeletes ház áll. Oda kellene megérkeznünk, ha tovább tudnánk menni, de nem sikerül. Vagy harminc gyerek meg egy tucat felnőtt kapkod a pelenkák után. Csak a kisgyerekesek kapnak – úgy ötven másodperc alatt fogy el. Az egyik férfi behív a ház szuterénjébe. Itt ülnek az öregek (?). A körbeülős, teázós és rettenetesen párás meleg találkozónak – azon túl, hogy elmondják, ők azok, akik itt ragadtak Isztambulban – semmi további eredménye nincs. Amikor a tetovált arcú öregasszony harmadjára vág hátba, már a homlokomról a szemembe csöpög az izzadtság, indítványozom – esetleg folytassuk odakinn. Ahmad már az előtérben lép mellém. Megköszöni a pelenkát. Anastasiának egy itt született ötnapos kislányt mutatnak.

És miből éltek?

Ahmad elmeséli, hogy ez itt egy szíriai kurd társaság Kobaniból, Rozsavéból.

– Nem a városból, a környező falvakból jöttünk. Azt takarította el az Iszlám Állam először, még tavaly nyáron. Földig romboltak mindent. Azért vagyunk itt.

És itt is ragadtak. Szegények. Arról az ezerkétszáz dollárról csak álmodoznak, amibe a hajóút kerülne valamelyik görög szigetre.

– És miből éltek?

– Ami éppen van. A gyerekek koldulnak, mi meg mindent elvállalunk. Csak hogy ki tudjuk fizetni az egyébként nem túl drága bérleti díjat ezért a házért – mutat felfelé. A ház tulajdonképpen egy romhalmaz. Vagy hatvanan lakják. A két felső szintet, plusz a szuterént. Amikor a táborról kérdezem, csak csóválja a fejét, nem mond semmit. Végül is a több mint kétmillió menekültből Törökországban csak 260 ezren élnek táborokban. A többiek? Ahol tudnak. Ilyen helyeken. Isztambul, ez a tulajdonképpen felfoghatatlan méretű megapolisszá nőtt város simán felszívta azt a három-, négy-, ötszázezer (?) menekültet, akik Ahmadhoz hasonlóan itt ragadtak. Már jövünk el, nyomunkban még mindig vagy két tucat gyerekkel, abban reménykednek, hogy lesz még adomány, hangosan loholnak a nyomunkban. Egy kukásautót pakolnak a szűk utcában. Az egyik srác a kartondobozok mögül ránk köszön angolul.

– Afganisztán – mondja, amikor megkérdezem, honnan jött.

Még egy itt ragadt. Mocskos munka, olcsóért, csak hogy meglegyen a pénz az útra. Hogy ki lehessen pengetni azért a kurva felfújható csónakért a pénzt, ami – még ha olykor el is süllyed – az egyetlen remény egy normális életre.