„Első élményem Szíriáról öt­éves koromból való. Damaszkusz belvárosában egy körforgalom közepén három embert akasztottak fel, de előtte megnyúzták őket, testüket pedig újságpapírba tekerték. Csöpögött a vérük. Árulók voltak. Az öreg Aszad titkosszolgálata szerint legalábbis.”

Bejrút bulinegyedében, a Mar Mikhael egyik mellékutcájában ülünk Ramival, a Beirut Cafe Racers motorosboltban, egy padon. Rami szíriai, aki itt él Libanonban. Nem menekült. Tizenegy éve egyetemre jött, és itt ragadt. Menekült ötéves korában volt, amikor 1991 nyarán Kuvaitból, ahol a szüleivel éltek, haza kellett menekülniük az országot megszálló irakiak elől.

„Bejrúti vagyok, bár az egész menekültbalhé miatt ez most billeg egy kicsit. A szíriaiak túl sokan vannak, és mindenféle történelmi okok miatt amúgy is utálják őket. A megszállás éveinek emlékei még túlságosan frissek” – meséli Rami, aki tartózkodási engedé­lyéért aggódik, amivel tud dolgozni is itt. (Szíria 1976-ban az Arab Li­ga fedezete alatt, a libanoni polgárháború idején megszállta a többnemzetiségű és többvallású Libanont, végleg 2005-ben távozott – a szerk.) Ő a szerencsések közé tartozik a Libanonban élő szíriaiak között.

Libanon egyfajta antitézise Euró­pának, és különösen Magyarországnak. A négymilliós országban a hivatalos adatok szerint 1,4 millió menekült él, akik a szomszédos Szíriából léptek le. A nem hivatalos adatok kétmillióhoz közelítenek. Ízlelgessük a négymilliót és a kétmilliót – mintha Magyarországon folyamatosan, életvitelszerűen ötmillió menekült tartózkodna.

Mindemellett Libanon kormányzati struktúrája csődöt mondott – a politikai megállapodás valahol régen félresiklott, az emberek csak legyintenek, ha a kormányról van szó. Az a tény önmagában, hogy az országnak tizenkilenc hónapja nincs elnöke, még hagyján, elvégre nem elnöki rendszer van. Az aggasztóbb az, hogy a szunnita miniszterelnök és a síita házelnök, vagyis a kormányzó koalíció két pártja nem tudott megállapodni a személyéről.

A korrupció a legnagyobb probléma. A libanoniak egy ideig együtt éltek a dologgal. Akadozik az áramellátás? Megoldjuk generátorral. Rossz a vezetékes vízhálózat? Nem probléma, hozatunk vizet. A cérna augusztus végén szakadt el, amikor megszűnt a szemétszállítás. Betelt a szemétlerakó, nincs rá több pénz. A pénz ugyanis eltűnt – valakinek a zsebében. A szemét meg csak szaporodik. A helyi önkormányzatok az összegyűjtését valahogy megoldották, a lerakását már nem sikerült, most autópályahidak alatt, folyó- és csatornapartokon halmozódik. Mi lesz, ha megjönnek a téli esők? A szemétügyből kinőtt mozgalom, a „Bűzlötök!” már csak kisebb részben szól a szemétszállításról: a politikai vezetés ellen, a végtelenül korrupt rendszer ellen működik.

Inkább kettő

Bejrút belvárosában, a Le Gray Hotel előtti téren meg a környező utcákban gyűlnek az emberek péntek este. Előző nap vízágyúkkal, könnygázzal verték szét a fiatalokból álló tömeget, most azért jöttek, hogy a letartóztatottak szabadon bocsátását követeljék. A szálloda melletti utcába már csak a rendőrökön keresztül lehet belépni, a tüntetések kezdetekor szögesdrótokkal, vaskordonnal, betontömbökkel zárták le a belvárost. Ami egyébként is olyan, a polgárháború alatt szétlőtt meg sárga homokkővel burkolt, vado­nat­új épületeivel, mintha filmdíszlet lenne. A parlament épületéhez vezető utcát is pengedrót zárja el, meg kreatív kerítés. Ezt itt teledobálták szeméttel. A falakra mindenhol a tiltakozó mozgalom hívószavát írták: „Bűzlötök!” „Libanon nem a ti sarki közértetek!”

„Senki nem gondolta, hogy pont a szeméten fog elcsúszni mindaz, ami Libanonban történik” – magyarázza Bente Scheller, a Henrich Böll Alapítvány libanoni programjának igazgatója. A menekültügy adta magát – minden együtt volt, hogy amiatt törjön ki a balhé. A kollektív emlékezet keserű tapasztalatokat tart itt számon a menekültekről, a polgárháborút is nagyjából az országba érkezett és táborokban élő palesztinok számlájára írják, ami persze csak részigazság. Libanon politikai rendszere a lakosság vallási egyensúlyára épül, és ha ennyi szíriai menekültet elismernek, ennek az amúgy is borulékony egyensúlynak annyi. Kétmillió szunnita simán mindent megfordít; és ezt még talán a libanoni szunniták sem akarják tiszta szívükből. De az emberek meglepően jól viselték a dolgot. Figyelemre méltó, hogy a menekültek jó része szinte észrevétlenül olvadt bele a libanoni társadalom szövetébe. A bejrúti ingatlanépítési lázat kizárólag feketén dolgozó szíriai férfiak szolgálják ki, a libanoniak által kért bér feléért. Ők azok, akik felépítik Bejrútot legborzasztóbb formájában. Ha majd egyszer elkészül, olyan lesz, mint a fékevesztett, mindent maga alá gyűrő kapitalizmus emlékműve, ahonnan már azok is el fognak költözni, akik megalkották.

Libanon semmiféle menekültügyi egyezményt nem írt alá, ez év januárjában ráadásul megváltoztatták a szíriaiakra vonatkozó vízumszabályokat: korábban hat hónapos belépési engedélyt kaphattak alapból, minden erőlködés nélkül. Most csak vásárolni, egész­ségügyi ellátásért és vízum beszerzése végett jöhetnek, és a határon ezer dollárt le is gombolnak róluk – kauciónak. Így aztán a menekültek nagy többsége illegálisan van az országban. A menekült családokban már évek óta úgy születnek gyerekek, hogy soha senki nem regisztrálja őket. Papíron nem is léteznek. A közoktatás elképesztően alacsony színvonalú, a magániskolák megfizethetetlenek, nincs arab tanterv. Az iskoláskorú menekült gyerekekkel néhány civil szervezet foglalkozik, elsősorban a felzárkóztatás a cél. Cseppben a tenger, persze. A legtöbbjük, ha betölti tizedik életévét, gyerekmunkásként támogatja a családot; és olcsó munkaerőként pörgeti a gazdaságot. Egyes számítások szerint nagyjából négyszázezer a Libanonban élő iskoláskorú menekültek száma.

El onnan

A Beeka-völgy a Hezbollah területe, az elnök Nasirullah képei és Korán-idézetek váltogatják egymást az autóút mellett. Beduin táborok mellett megyünk el – aztán kiderül, hogy némelyikben nem is beduinok, hanem szíriai menekültek laknak. Közülük is a legkiszolgáltatottabbak – a sátorhoz valót meg némi berendezést segélyként kapták évekkel ezelőtt, de a területet, ahol a sátrakat felállítják, bérelniük kell a tulajdonostól. Aki persze örömmel adja oda, hisz így jobban keres, mintha termesztene valamit. A libanoni kormány, amelynek külügyminisztériumát hivatalosan Kül- és Bevándorlásügyi Minisztériumnak hívják, mindent elkövet, hogy ne legyenek táborok – a palesztin példától tartanak. Azt gondolják, így az embe­rek hamarabb mozdulnak, ha el lehet indulni. És valóban: sokan megelégelik a bizonytalanságot, és Iszlám Állam ide, Aszad-rezsim oda, elindulnak. Bejrút belvárosában a Charles Helou buszpályaudvarról mindennap 19.30-kor indul a menetrend szerinti busz Rakkába, az Iszlám Állam Kelet-Szíriában lévő fővárosába. A világ talán legveszélyesebb viszonylata mindennap tele van. Húsz és negyven óra között teszi meg a távolságot, attól függően, hogy vannak-e harcok, megkergetik-e a buszt a milíciák, és az Iszlám Állam emberei milyen hamar végeznek a tüzetes átvizsgálással, belekötnek-e valakibe, hogy nem elég hosszú a szakálla? A jegy ötven dollár.

A libanoni hatóságok Tripoliból szervezik a hajóutakat Törökország felé. Szépen, csendben. Északról, Tartusz felől bejön a menekülő, nagyon nem is kell neki semmiféle vízum, és éjszaka elhajózik Merszin felé. Nem ingyen persze, de hát az a pár száz dollár nem is olyan sok. Megéri.

Hasonlóan fű alatt tolja Kanada a betelepítési programját. A bejrúti követségnek még az idén hétezer sikeres bevándorlást kell lebonyolítani a tízezerből, ami a jelenlegi kvóta. A választási kampányban a pártok azon versengtek, hogy ki tud a másikra ráígérni – nem a menekültek szapulásában, hanem abban, hogy ki lesz, aki felemeli a kvótát. Az egyik letelepítési program az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának Regionális Irodáján keresztül zajlik, ahonnan a legnyomorultabb helyzetben ­lévőkről jönnek információk és ajánlások. A másik csatorna pedig az ún. szponzorált bevándorlás, ilyenkor már Kanadában élő magánszemélyek vállalnak anyagi felelősséget is azért, akik bevándorlási kérelemért folyamodnak. Ez csak egy példa, hogy így is lehet.

*

„Az apám hatvannyolc éves. Mérnökként dolgozik Kuvaitban, de nem tud nyugdíjba menni, mert azonnal elveszítené a tartózkodási engedélyét – meséli Ra­mi. – Damaszkuszban felépítette álmai otthonát, amibe talán soha nem tud beköltözni. Nekem is mondták: most menj Németországba! Biztosan kapsz menekültstátuszt. De éljek egy közösségi otthonban? Vállaljak el minden borzasztó munkát? Én egyelőre még megtehetem, hogy maradok Libanonban. De meddig…?”

(A riport a German Marshall Fund of the United States támogatásával készült. A leírtak nem szükségszerűen egyeznek a GMF véleményével. Megjelent a Magyar Narancsban 2015 október 22-én)