Koszovóból nézve egészen mást jelent a vajdasági autonómia, mint Belgrádból

Szerbek akiket még a szerbek is lealbánoznak

szerző: Kakuk György
2008. április 15. kedd

Németország belgrádi nagykövete 2007 áprilisában egy konferencián tartott beszédében azt mondta, hogy ha Szerbia nem egyezik bele Koszovó függetlenségébe, az a Vajdaság destabilizálódásához vezethet. Ezzel közvetve fenyegette meg a belgrádi vezetést a Vajdaságnak Szerbiából való kiválásának lehetőségével.

Koszovóból nézve a vajdasági ügy érdekes értelmezéseket tud nyerni. Az albánoknak tetszene, ha a magyarok nekifutnának, és rúgnának még egy nagyot Szerbián.

Ha nem engedik el a szerbek Koszovót, elveszíthetik a Vajdaságot is. Az indulatokat egyáltalán nem csillapítja az efféle ötletelés, amelyet a belgrádi német nagykövet engedett meg magának. Koszovói őrjáratán ezúttal az egy éve elhangzottak utóéletét vizsgálja állandó őrszemünk.

Az, hogy 2007 áprilisának elején Németország belgrádi nagykövete,

Andreas Zobel mit kívánt közölni a világgal, és jelenlévő hallgatóságával elképzelhető, hogy sohasem derül ki. Talán azt sem tudjuk meg, mire gondolt. Az biztos, hogy rövid időn belül a helyesbítés helyesbítése is napvilágot látott. Meg az is, hogy a nagykövet valamilyen kontextusban egy lapon emltette Koszovó helyzetét a Vajdasággal és a Szandzsákkal.

A szerb média interpretációjában a nagykövet által elmondottak arról szóltak, hogy ha Szerbia nem hajlandó kompromisszumot kötni Koszovóval kapcsolatban, ami a tartományról való lemondást jelenti, akkor elveszítheti a Szandzsákot és a Vajdaságot is. Még az első helyesbítés megjelenése előtt a szerb politikai establishment verbális tűzijátékot rendezett. Mindenki mondta a magáét. Toma Nikolics, a Radikális Párt vezetője egyenesen persona non gratának nevezte a nagykövetet.
Röviddel a nyilatkozat elhangzása után megcsörrent a belgrádi magyar nagykövetség telefonja is, ahol az első beosztott kapkodott levegő után, amikor az egyik helyi hírögynökség munkatársa nem sokat kertelve feltette neki a kérdést: már hogy Magyaroszágnak van-e területi követelése Szerbiával szemben? A koszovói albán sajtó megértőbb volt, néhány helyi újságíró bizatóan hátba veregetett, és biztosított szolidaritásáról arra az esetre, ha hadat üzennénk Szerbiának.

Én meg csak kapkodtam fejem, és próbáltam higgadtan érvelni. Nem most először. Koszovóból nézve ez az egész vajdasági ügy érdekes értelmezéseket tud nyerni. Legtöbbször a történelmi irrealitás keveredik mítoszokkal. Az albánoknak tetszene, ha mondjuk a magyarok nekifutnának egy szeparatista mozgalomnak, és rúgnának még egy nagyot Szerbián. Sokszor sok helyzetben kellett már megmagyaráznom, etnikai arányokkal alátámasztva érveimet, hogy ez nem fog megtörténni, és nagyon rossz lenne ha idáig jutnánk.

Nehéz az albánoknak elmagyarázni, pláne pont most, hogy a vérrel kivívott szabadság elérkezett, hogy a legrosszabb szabadság is százszor jobb, mint bármilyen háború. Ezt majd csak akkor értik meg, amikor majd elmúlik a függetlenség eufóriája, és rájönnek, hogy semmi nem változott. A szerbek, azt hiszem, már értik, csak még artikuláni nem tudják. Rájöttek, hogy a hidakat, a házakat, az utakat újjá lehet építeni, a halottakat el lehet temetni, ám ott maradnak az életben lévők, a többség: a végleg elcseszett, újrakezdhetetlen, újjáépíthetetlen életek.

Ott vannak ők mindenhol. A lidérceim. Észak-Mitrovicában, a szerb oldalon ők vesznek körül, velük találkozom mindennap. Jönnek velem szembe, köszönnek előre, néha beszólnak: ugyan mikor húzok már haza? Semmi személyeskedés, nem is nekem szól ez a kérdés, hanem a „megszállóknak”, mert ugye bennem manifesztálódik ez a dolog. Az albánnak szerbek ők, a belgrádi szerbek meg lesiptározzák őket. Nem nagyon tartoznak sehova, hát maradnának, ha lehet.

A német nagykövet egyebek mellett ezeket a pici apró részleteket sem tudta, amikor azt mondta, amit (ki tudja, mit?) mondott. Verbalisan lefejelt vele sok mindenkit.

A koszovói szerbek is ráncolták a homlokukat, de nem csináltak belőle nagy ügyet. Van elég baj. Nem gondolnak ők a Vajdaságra, inkább túlélnek. Mindennap.