Most, amikor úgy tűnik, a tavasz megoldja a helyzetet, azért lenne még itt valami. Természetesen csak az után, hogy gyorsan, itt az elején túllépünk azon az evidencián, hogy Gyurcsány – asszony nevén Bajnai – a hibás. Mert ugye mi lenne más, mint súlyos felelőtlenség és konspiráció, hogy ez a Gyurcsány meg a pártja már csütörtökön kora délután (14:05) kiadott egy közleményt amelyben nem másra, mint a várható időjárásra hivatkozva lemondta pártjának március 15-i szabadtéri rendezvényét. A kormány, a magyar kormány, követte Gyurcsányékat, igaz, kis késéssel. Ugyanezen a napon, 23:53-kor adták ki „Elmaradnak a március 15-i szabadtéri állami rendezvények a rendkívüli időjárás miatt” címmel a közleményüket. Alig tízórás spéttel.

Csak emlékeztetőül: ekkor már az ország teljes területén katasztrófahelyzet alakult ki. A legfontosabb nyugat felé vezető közúton, az M1-es autópályán már több mint hat órája állt a forgalom, több mint tízezer ember állt a hó fogságában, és választása nem lévén, abban reménykedett, hogy közel a segítség.

És innen egy Mikszáthba oltott Hrabalba oltott Tolsztoj lett a dologból. Mert a segítség, na az volt az, ami nem jött. Március 14-én este és éjszaka, majd március 15-én hajnalban és reggel már minden, pontosabban majdnem minden arról szólt, hogy mi történik az országban. Nem, nem a közszolgálati médián. Ott – a Magyar Rádióról van szó – annyit lehetett megtudni, hogy a helyzet ugyan nem jó, de alakul. Mindenki a topon van. Még a szakmai szuperlatívusznak tartott Klubrádión is azt hallgathattuk 15-én reggel, hogy a HaHa két aktivistája hogy látja a helyzetet. Már az alaptörvény módosítása utánit, meg azt is megtudhattuk, hogyan hoznak bázisdemokratikus módon döntéseket.

Ha nincs Facebook, akkor talán ez így is marad. A közösségi média ballisztikus pályára állt, és beelőzött mindent és mindenkit. Gyorsan kiderült, hogy tízezrek rekedtek az utakon, behavazva. Fogytán a benzin, az élelem, a türelem. Pedig ekkor még csak péntek reggel volt.

Az persze reménykedésre adott okot, hogy hírt kaptunk arról, a magyar miniszterelnök-helyettes, akit Semjén Zsoltnak hívnak, ezekben az órákban egy pejkancán belovagolt Kézdivásárhelyre. A lóra kötözött kereszténydemokrata kalapban és bocskaiban ült a paripán, enyhe mosoly bujkált a szája szegletében, és ez engem bizakodással töltött el. Ha ez így, akkor olyan nagy baj nem lehet. (Mert ugye ilyet Mikszáth sem talált volna ki.) Semjén a hóról ugyan semmit sem mondott, ám ez sem adott okot gyanakvásra, hiszen nem volt ő ezzel egyedül. Lovasképe már rég körbeszáguldott a közösségi médián, de hivatalosan, a magyar állam részéről még senki nem mondott semmit. Következetes hallgatás volt ez.

Aztán 15-én, nem sokkal déli 12 előtt – csak emlékeztetnék, ekkor már tízezrek húsz órája várták a megváltást a hó alatt, autóikban ülve – a belügyminiszter és a katasztrófavédelem főnöke, Pintér és Bakondi urak egy sajtótájékoztatón bejelentették, hogy helyzet van. Pintér belügyminiszter azonnal riadót is elrendelt. Nem egészen világos, hogy ez mit jelent, mert itt nálunk, a megalakult privát vezetési ponton már élelmiszer és forró tea célba juttatásának a lehetőségét kerestük. A riadót én fújtam meg a láthatólag súlyosbodó dráma hatására.

Pintér belügyminiszter ezen a sajtótájékoztatón azt is bejelentette, hogy összehívta az „operatív törzset” is, aminek ugye éppen ideje volt már. A legfontosabb, és az utókor számára is tanulságos mondatai, amelyek már most helyet követelnek maguknak a politikai kommunikáció tankönyveiben, a zemberekről szóltak. Mert a belügyminiszter, hát nem nagyon tudom ezt szebben és közérthetőbben leírni, jól lebaszta a hóban rekedteket.

Innen a dolog, dramaturgiáját tekintve, kezdett átfordulni Hrabalba. A központi operatív törzs több dologról is dönthetett. Nem sokkal a sajtótájékoztató után helyi vezetési pontunk egyik tagja, Zsuzsa, barátunk és szomszédunk jött, hogy átülne a mi autónkba, ami a garázsban volt, mert sms-en erre utasította őt a Belügyminisztérium. Mi nem kaptunk ilyen utasítást, csodálkoztunk is nagyon. Aztán később kiderült, mi a renitens szolgáltató ügyfelei vagyunk, amely beintett Pintér belügyminiszternek.

Ekkortájt a magyar-osztrák határ túloldalán az osztrák vöröskereszt mikrobuszaiból és egy hókotrókból álló konvoj átlépte a magyar határt. Segíteni jöttek. Hogy ez pont március 15-én történt, hát istenem. Ha most kellett.

Közben a terepen a kormány bevetette a csodafegyverét is. A TEK mélykék harci járművei jelentek meg Tatabánya és Győr térségében az autópályán. Hogy milyen utasítással, azt nem tudni. Meglehet, Tél tábornokot (úgy húsz éve megfogadtam, soha az életben le nem írom le ezt a szót, aztán most tessék) kellett volna földre teperniük és bilincsbe verve elvezetniük. Nem sikerült. Mindeközben a helyi vezetési pont hölgy tagjaitól arra kaptam utasítást, menjek, nézzem meg, mi a helyzet, fel lehet-e jutni valamelyik főútra, mert akkor ők csak nekikezdenének ipari mennyiségű forró tea előállításához.

Csütörtök kora délután volt. Gyorsan kiderült, hogy az 1-es és az M1-es teljesen reménytelen. Mindkét út, amelyen nyugat felé lehetett volna indulni, zárva volt. A Telki, Zsámbék, Páty háromszögben tanácstalanul kóborló külföldieket kellett útbaigazítanom. Egy svájci, egy német és két román autó sofőrjének magyaráztam el: nem tudnak nyugat felé menni.

Éppen időben értem haza. A miniszterelnök sajtótájékoztatóját várta már mindenki. Vissza lehet keresni. A meglepetés elmaradt. Amit mondott, köszönőviszonyban sem volt a valósággal. Aztán ezt még megfejelte, amikor később, este már arról beszélt a Kossuth díjasok fogadásán: „mindenkit kihoztunk”.

A kormánypárti média bénultságából csak szombaton reggelre ébredt fel. Elkezdtek augusztus huszadikázni. Naccerű. Emlékeztetőül, ha már augusztus huszadika, itt van, amit akkor a Fidesz nevében Navracsics Tibor mondott:

„A vihar érkezését a meteorológiai szolgálat jóval korábban jelezte” (...) „A vihar nyomában támadt káoszban úgy tűnt, az országnak nincs gazdája, csak a mentők, a tűzoltók és a rendőrök lelkiismeretes és megfeszített munkájának köszönhető, hogy a sebesülteket ellátták, és megkezdődött a rend helyreállítása. A kormánnyal ellentétben ők tudták, mit kell tenniük (…).Az Orbán-kormány idején ebben az esetben egy miniszter felajánlotta volna a lemondását.”

Szombat volt a napja, amikor előkerültek a radírok, és a kormány elkezdte átírni 2013. március 14–15-e történetét. Nem lesz könnyű dolguk. Most, amikor ezt a kéziratot lezárom, szombat, március 16-a este van. Az utolsó hírek még mindig arról szólnak, hogy emberek havat lapátolnak, és mentik a hó fogságába esetteket.

[Itt a legvégén, majdhogynem lábjegyzetként, álljon itt egy hír csak, hogy tudjuk, hányadán állunk. Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke még csütörtök este, miközben mi a hóval voltunk elfoglalva, a CNBC amerikai televíziónak nyilatkozott a magyar alaptörvény módosítás körüli helyzetről. Ebben az interjúban elmondta, ha egy ország nem tiszteli az Európai Unió közösségi szabályait és jogrendszerét, akkor „kidobható” (thrown out) a közösségből.]