Volt nekem egy főnököm. A brit kormány és az ENSZ békefenntartó misszióin eltöltött évek megedzették, egészen pontosan egekbe emelték ingerküszöbét. Volt persze olyan, hogy valami mégis képes volt ezt a magasra emelkedett küszöböt átlépni. Azt onnan tudtuk, hogy körülnézett és kért egy cigarettát. Nagyon lassan rágyújtott és még lassabban hátradőlt forgószékében. Nehéz volt őt mindenféle, a fegyveres konfliktusokat követő sokszor véres etnikai helyzetről szóló belső információkkal elkápráztatni. A legtöbb, és ez már elismerés is volt, amit mondott egy komolynak tűnő információ olvastán, amikor annyit, mondott: „Intersting…. if true“ (Érdekes….ha igaz.)

Hát ez jutott nekem eszembe, amikor a Portik-Laborcz-Szilvásy ...

Nem akartam a Galamsuról írni. Elég sokkoló volt, amikor kedden kinyitottam a gépemet és ott állt a főszerkesztő üzenete. Nincs tovább. A Galamus volt, amely hazatértem után befogadott. Egy kivételével nem ismertem a csoport tagjait. Az az egy, Mihancsik Zsófi azonban garancia volt a szakmai és és az emberi tisztességre. Így lettem tavaly szeptemberben a Galamus állandó vendég-szerzője.

Nem akartam a Galamusról írni. Megtették mások. A hvg.hu is. Közöltek egy többé kevésbé tisztességes eulógiát a Galamusról. Az egyik bekezdés, gondolom lelki támasz ez a szerzőnek, belekeveri Gyurcsány Ferencet a Galamusba.

„a Galamus a gyurcsányizmus, a Gyurcsányba vetett hit egyik utolsó ideológiai hídfőállásaként üzemelt. Hitüket nemigen ...

Nem lehet túl jó Navracsics Tibornak lenni. Mert ugye milyen az, amikor az ember odaül egy konzervatív módon megterített asztalhoz, ahol megmutatja nincs neki semmi problémája késsel villával, a kivülről befelé sorrendet is tudja, száját nem az abroszba törli, még csak nem is könyököl. Aztán néhány nap múlva visszaküldik ugyanahhoz a terített asztalhoz, ahol szép komótosan letolja a nadrágját megfordul és az asztal közepére szarik.

Megteszi.

Pusztán csak azért mert valamiféle homályos és persze titkos közvélemény kutatás eredménye azt mutatja, a megkérdezettek többségének nem lenne problémája egy ilyen aktussal. Ha így akkor így, gondolhatta a párt agytrösztje az adatok elemzése után, amelyeket gyorsan le is fordítottak a ...

photocredit: Kakuk György

Ez most itt egy olyan vasárnapi cucc. Nem nem lesz benne sem Orbán, sem nemzeti együttműködés, semmi ballibcsi, ahogy egy volt osztalytársam trollkodás közben engem talált nevezni itten nem is olyan régen, szóval ballibcsi cucc sem lesz, Semlyén Zsolt meg mégkevésbé. Talán éppen ezért; fuck yeah!

Megtaláltam.

1988. őszén fiatalkori útkeresésem egyik állomása a Stadion Szalló volt. Tudják ott áll még mindig, az Aréna és a Puskas Ferencre keresztelt Népstadion között. Néhány hónapig szállodaportás voltam, concierge. Ott álldogaltam, legtöbbször éjszakai műszakban, mint legfiatalabb, a recepció pultja mögött és leginkább, azon törtem a fejem mihez kezdjek a jogi diplomámmal. Már azon kívül, hogy ...

Akkora a zaj, hogy már hallani sem lehet. Bayer Zsolt írása tolta fel a potmétert, és most mindenki szenvedélyesen mondja a magáét. Pedig Bayer évek óta ezt csinálja. Az olaszliszkai tragédiáról írott publicisztikájában, aztán egy mezőfalvi eset hullámaira ráülve, Az iszonyat térképe címmel megjelent írásában is ilyen mondatok voltak: „Az a tragédia, hogy a lincselő és lincselni a jelek szerint egyre inkább kész cigányokból hiányzik az örök isteni és emberi parancs. Ez pedig lehetetlenné teszi az együttélést.” Bayer a héten sem mondott mást. Az üzenet ugyanaz, csak a szavak mások. Most ért el egy olyan pontra, hogy kiverte a biztosítékot.

Nem gondolom, hogy Bayer ellen büntetőeljárást kellene indítani. Egy normális országban ...

[caption id="" align="alignleft" width="321"] Kumin Ferenc (Photo credit: Európa Pont)[/caption]

Jó kis píár. Gondolom Kumin Ferenc, pártunkéskormányunkkal együtt erősen vakarja ezekben a napokban a fejét és próbál valamiféle megoldást találni, arra a helyzetre, ami most van itten. Bár Kumin mintha egy kicsit elakadt volna a dolgok magyarázásban és megfelelő kontextusba helyezésében. Angol nyelvű blogjának ( a blog about Hungary ) utolsó bejegyzését 2012. december 12-én jegyezte. Így nem csoda, hogy az eltévelyedett nemzetközi sajtó koncentrált támadást intézett országunk ellen, csapataink meg nem állnak harcban. Nem is tudom vannak-e még csapataink.

Már a magyar labdarúgó válogatott leszámítva. Amely ugye, tegnapi döntés , ...

(Megjelent a galamus.hu oldalon 2013. január 6-án.)

Én Krúdy óta azt gondolom, hogy az író ember, a nagy írók különösen, pontosan tudják mi történik egy kuplerájban. Ha materiális kapcsolatban nem is, de spirituálisban mindenképpen állnak ezekkel az intézményekkel. Írni sem feltétlen kell erről, létezik valamiféle önmeghatározás az író-kupleráj vonalon.

Ezért lepett meg az Esterházy-ügy. Mert ügy lett ez, néhány óra alatt. Esterházy Péter (nagy író) cikkének még meg sem kellett jelennie, elég volt a web2-n virulensen terjedő ajánló, néhány mondat az írásból, amely szalagcímekké konvertálódott, sebesen hírül adva: „Cenzúrázták Esterházyt“, meg ilyenek.

Ez a része meg sem lepett. A hír igazából az lett ...

Rövid leszek. Legalábbis megpróbálok az lenni. Nekem Bayer Zsolt a barátom volt. Egészen pontosan: soha nem mondta még ki egyikünk sem, hogy nem vagyunk barátok. Ilyen eddig nem történt még meg.

A kilencvenes évek elején az induló Kurír belpolitikai szerkesztőségében találkoztunk először. Itt barátkoztunk össze. Versenyeztünk, hogy kinek az írását szemlézi az akkor még fontosnak számító Reggeli Krónika. Hallgattuk Kardos G. Gyuri történeteit, akivel szertartásosan el kellett látogatni az Operett Presszóba, ami a Hajós utcai szerkesztőségtől csak egy ugrásra volt. A taxisblokád idején együtt száguldoztunk a Kurír céges Simsonján a városban.

Aztán 1990 őszén a Hitelben megjelent Csoóri Sándor Nappali hold című ...

[caption id="" align="alignleft" width="300"] OTPOR sign near the University of Novi Sad, Serbia, 2001 (Photo credit: Wikipedia)[/caption]

Olyan év végi dupla számba való, kicsit dagályos, mérsékelten múltba révedő, zselés  szaloncukor  ízű írást terveztem méltó lezárásaként ennek az évnek, amit majd 2012-ként fogunk emlegetni. Ebben a dolgozatban terveim szerint eljutottam volna odáig, hogy „ha én lennék  a miniszterelnök, nem tagadom, nekem is lennének  hóbortjaim”. Nekem a könyv lenne az, ami a mostaninak a foci. Papír alapon vagy elektronikus formában, teljesen mindegy, csak olvasni lehessen. Én a látványsportok helyett a TAO-t mindenféle könyvplázák építésére írnám jóvá. Jöhetnének az emberek és plázázhatnának. Talán ...

Kultúrantropológusoknak való terep ez, amelyen óvatosan próbálok lépkedni és megpróbálom elkerülni, hogy bármiféle színikritika terepére merészkedjek. A Nemzeti Színház és annak igazgatói pályázata számomra nem arról szól, hogy az év közepétől ki, vagy ki nem fogja vezetni a színházat. A politikai üzenet a fontos a művészet itt csak másodlagos. Ez lett. Ez ölel bennünket körbe itt ebben a kulturkampfos provinciában, egy elbutuló mikrokozmoszban, amelynek határain túl már számukra nem is létezik semmi, mert amiről nem tudunk az nincs is.

Vidnyánszky Attila teljesítménye figyelemre méltó. Igen az. Beregszásztól Budapestig ívelő karrierje rászolgált az elismerésre. Ez egyben az ő személyes drámája. A mindent elsöprő és ...